353

Gőzhajó, legendák, lovagok, székirodalom – Két fantasztikus utazás

Szilvási Krisztián beszélgetőtársként a XVII. Győri Könyvszalonon

fodor-vera01

Beszélgetőtársként venni részt a XVII. Győri Könyvszalonon egyszerre hálás, élményteli és izgalmas feladat, főként, ha olyan vendégek mellé ülhet le a színpadra az ember fia, akiket barátaiként üdvözölhet. Az idei fesztivál első napjának délelőttjén először Fodor Veronika gyerekkönyv-szerző és Szimonidesz Kovács Hajnalka illusztrátor válaszolt kérdéseimre a közönség előtt, majd Bíró Szabolcs történelmiregény-íróval cseveghettem ugyanott, összesen 45-45 perc erejéig. S hogy a váltásnál miként pacsizott le egymással Anton Aulinger és Bátor Attila, a következőkben kiderül.


Fodor Veronika: Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről

November 17-én, pénteken reggel egyszerűen nem volt más választásom, mint hogy matrózmintás pólóba bújjak, ugyanis minden szimpla földönfutó csak nem teheti fel a lábát a Pannónia gőzhajó fedélzetére! A korai órán egy tengerjáró alkotmány személyzete annak rendje és módja szerint már éberen figyel, vár és maximálisan tettre kész – én sem voltam máshogy ezzel. S mikor Fodor Veronika és Szimonidesz Kovács Hajnalka laza eleganciával a parancsnoki hídra lépett, mosolyogva szalutáltam nekik a Pódiumszínpad nézőterét félig megtöltő „potyautasok” felcsigázott kíváncsisága előtt.

A bátor, hajókázásra megjelent nézőközönség gyorsan megtudhatta, hogy Fodor Veronika szakmájára nézve ugyan a valóság talaján álló történész, mesei pályafutása lassan mégis egyre és egyre régebbre nyúlik vissza, amelynek eddigi legnagyszerűbb szintézise a Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről című, egyszerre gyerek, ifjúsági és felnőtt, már-már eposzi léptékű történet. Az Anton Aulinger főszereplésével végigjárt, elképesztő és csodaszámba menő legendák (ki)kövezte utazás pedig Szimonidesz Kovács Hajnalka, a festőművészből „lett” gyerekkönyv illusztrátor bámulatos gyönyörűségű rajzai által kelt színpompás életre a kötet lapjain, méghozzá teljességgel rekordmennyiségű, száznyolcvan, a szöveggel tökéletes harmóniát nyújtó kép segítségével!

A könyvbemutatón szóba került a meseíró és az illusztrátor egymásra találása; a köztük lévő hatékony alkotói kapcsolat mibenléte; további munkáik-produktumaik, jövőbeli terveik; a mesék nyújtotta lehetőségek; a főhős alakja; a Vera szövegeiből sütő képszerűség és a Hajni rajzaiban meglévő csodák; a történetben szereplő kedvenc legendák, azok hátterei; egy játék eredményeként pedig 3 szerencsés néző magával a kötettel és egy-egy csodaszép nyomattal léphetett ismét szilárd talajra a himbálódzó fedélzetről. Akik távozása után pedig a hajóskapitány fejéről lekapott sapkát Anton Aulinger sokáig lengette még búcsúzóul.

A „közönségtalálkozót” követően 2-2 kérdést intéztem hatszemközt szerzőhöz és illusztrátorhoz, hogy még jobban elmélyedhessünk abban a világban, amely a kezeik-fantáziáik mentén alakul kerek univerzumokká.

Milyen jellegű mesék formálódnak főként a fantáziádban? Honnan születnek az ötletek, mennyire hajthatatlanul és tudatosan vezetik a kezedet, hogy életre kelhessenek?

Fodor Veronika: Hozzám legközelebb a 20. század elejének világa áll. Történelemben, építészetben, művészetekben és a tárgyi világban egyaránt. Ha könyvet írok, akkor a szereplőim ebben a korszakban elhelyezkedve kelnek életre. Nem írok gyorsan vagy könnyen, kevés időm jut sajnos, hogy igazán belemélyedjek, de amikor megtörténik, akkor szinte filmszerűen látom magam előtt az eseményeket. Látom a szereplőket, akik utaznak, beszélgetnek, szerelembe esnek. Nekem csak néznem kell őket és leírni, amit látok. Ha így vesszük, akkor nagyon is makacsok és tudatosak. Általában azt írom, amit ők „diktálnak”, de természetesen van úgy, hogy én vezetem őket a történetben. Nem engedhetek mindig nekik.

Mennyire irányították Vera meséi a te kezedet? Milyen mértékben találkoztak a legendákról előtted megjelenő képek azzal a történettel, amelyen végigvezetett Anton Aulinger útja?

Szimonidesz Kovács Hajnalka: A Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről című mese bővelkedik költői képekben, mondhatni, Vera elém „festette” szavakkal, amit én megvalósítottam. Röviden úgy lehetne mondani, hogy tanulságos történetek, kifejező, erős érzelmi töltetű szavak, amelyeknek festői ereje és érzelmi színezete van. A tárgyaknak pedig lelkük és plusz jelentésük. Olyan szöveghez könnyű rajzolni, amely ilyen gazdagon színezve jelenik meg a szöveg szintjén, és ilyen finom és míves képekkel dolgozik a 12 legenda nyomán.

Hogy néz ki számodra az ideális főhős egy mesében? Tökéletes, hibátlan, tévedhetetlen, vagy esendő, bizonytalan, bukdácsoló, balszerencsés – esetleg ezek keveréke? A gyerekekhez milyen figurák áll(hat)nak a legközelebb?

Fodor Veronika: Az ideális főhősben kicsit minden megvan, amit felsoroltál: érzékeny, céltudatos, de esendő és néha balszerencsés is. Nincsenek „tiszta” főhősök, hiszen az életben is így van: senki sem csak fekete vagy csak fehér, mindenkiben többféle tulajdonság él, jók is és rosszak is. Ettől lesz életszerű egy figura. Szerintem a mai gyerekekhez a humoros, vagány és bátor szereplők állnak közel. Akikhez egy kicsit szeretnének hasonlítani, vagy ráismernek magukra is néhány ballépésükben.

Teljesen megtaláltad önkifejező helyedet a meseillusztrációk világában? A te olvasatodban általánosságban nézve milyen ez a világ?

Szimonidesz Kovács Hajnalka: Az életem mostanság ahhoz a ponthoz érkezett, ahol a meseillusztrációkkal tudom leginkább kifejezni azt, ami belül kavarog. A meséhez készített illusztráció óriási felelősség a jövő nemzedék vizuális érzékenységének kialakulásában. Akkor jó, ha nem pusztán dekoráció egy szöveghez, hanem önálló alkotás és hatni tud a személyiségre.
Kass János ars poétikája volt a gyermekirodalomról: „A gyermekirodalom az utolsó mentőöv, amit a gyermekeknek nyújtani tudunk; nem vizuális szenny, hazudás, a napi lét ár-apálya, dagálya, amely rövid idő alatt ellepi a megújuló generációkat!”. Mennyire igaz ez most és mennyire igaz a rajzokra! Arra törekszem, hogy az illusztrációim olyanok legyenek, mint egy kapu. Olyan kapu, amely arra készteti a gyereket, hogy belépjen rajta – ami elég szép és érdekes ahhoz, hogy feltegye magának a kérdést, „mi van mögötte”. Szeretnék nemcsak vonal, szín és jó kezű forma lenni, hanem szuggesztív erő is, ezt tanulgatom most. Remélem, sikerül.

Bíró Szabolcs: Anjouk IV. – Szent György testvérei

A délelőtt 10 órakor kezdődő fellépés után rögtön 11 órakor is jelenésem volt, méghozzá a saját maga írói tevékenységét Székirodalomként definiáló, dunaszerdahelyi magyar szerzővel, Bíró Szabolccsal. A történelmi, szórakoztatva tanító regények fáradhatatlan lelkesedésű mesélőjének nagyjából öt éve vagyok a magam eszközeivel hű krónikása, de ezen a napon közel sem ez volt az egyetlen jubileum, amit el lehetett és kellett mondani.

Bíró Szabolcs ugyanis nemcsak hogy 10 éves, egyre sikeresebb pályafutást tudhat maga mögött, de legújabb kötete pontosan a 20. a sorban. S bár életművet emlegetni egy még mindig nem 30 éves szerzővel kapcsolatban nem minden szempontból lehet megalapozott, de mérleget vonni, visszatekinteni ennél jobb alkalom nem is kívánkozhatott volna. Ráadásul talán az is okot szolgáltathatott egy kronológiai végigpillantásnak, hogy immár negyedik alkalommal köszönthettük őt a Győri Könyvszalonon, személyesen én pedig harmadszorra.

Az apropó ezúttal az Anjouk 15 kötetesre tervezett regényfolyamának legújabb, negyedik felvonása volt, egyben országos premier is, hiszen alig két héttel ezelőtt került a könyv a boltokba. A Liliom és vér szegélyezte, Lángmarta délen Az utolsó tartományúrig vezető út félig-meddig (le)zárt trilógiaként jelenti Károly Róbert uralkodásának első szakaszát a középkori Magyarországon, a történet pedig a soron következő folytatással, a Szent György testvérei című epizóddal új cselekményszálakat és (fő)szereplőket középpontba állítva folytatódik. Bátor Attila története tehát, amely a korábbi (páros) előzményben, a Non nobis, Domine cselekményében felvezetésre került, az Anjouk első három részében csúcsra jutott és bevégeztetett.

A könyvbemutató során azonban, a tényleges visszapillantás koncepciója szerint, szóba került a Francis W. Scott álnév mögül előbújó Bíró Szabolcs és az első ilyen produktum, a Sub Rosa; a „gőzkieresztő”, skandináv mitológia mentén felépülő viking sztori, a fantasy-ként besorolható Ragnarök; valamint két olyan könyv is, amelyeket egyszerre meglepetésként és fantasztikus teljesítményként tarthatunk számon 2017-ben: az Eger városában játszódó, Gárdonyi Géza: Egri csillagok című hatalmasságát középpontba állító, Elveszett csillagok című ifjúsági regény, valamint a Szabi által korábban erőteljes „nem”-ként (meg)tagadott, ámde kisfiának köszönhetően mégis megvalósult kisgyermek mesekönyv, A sárkány, aki nem akart aludni.

Mindezeken túl beszélgettünk saját bőrön leszűrt tapasztalatokról és tapasztalatlanságokról; műfaji szabályokról és ösztönbeli alkotói beállítódásokról; a tavalyi és az idei, valóban egyedülálló könyvturnéról; az Eger Kulturális Nagykövete tiszteletre méltó címéről; a világ legelső ilyen jellegű szolgálati társulásáról, a Szent György Lovagrendbeli tagságáról; és még kitértünk arra is, hogyan alakul a későbbiekben az Anjouk nagyívű története. A bemutató után két további kérdés erejéig azt kértem Szabitól, vonjon egy kicsit gyorsmérleget eddigi szerzői tevékenységéről, valamint vázolja fel, milyen jövőképet lát maga előtt.

Egy évtizedes írói munkásság, 20 megjelent könyv, jövőre már a harmadik iksz, az Anjouk negyedik része. Mi minden jut az eszedbe, ha ezt a „számsort” végiggondolod?

Az jut eszembe, hogy az életem pontosan úgy alakult, ahogy azt megálmodtam, és ezért rendkívül hálás lehetek. A munkám mellett a magánéletemben is sikerült nagyon sok mindent elérnem: stabil hátteret, boldog családi légkört, saját kertes házat Felvidék legszebb falujában, külön dolgozószobával, és mindezt még a harmincadik születésnapom előtt… Mindemellett olyan barátok vesznek körül, akik szilárd bástyákat jelentenek az életemben, és akikkel feledhetetlen könyvturnékat lehet végigcsinálni. A felsorolásból azért két fontos dolog kimaradt: az Athenaeum Kiadó, ami számomra egy álomszerűen fantasztikus szellemi fészek és az olvasók ezrei, akik lehetővé teszik, hogy megéljem az álmaimat. Stephen King mondja, hogy hűséges olvasó nélkül a hangunk csupán dadogás az űrben, és tökéletesen igaza van.

Elképesztő energiával, koncentrálóképességgel és legfőképpen tudatossággal rendelkezel; aki ismer, tudja, hogy előtted tényleg nincsen akadály. Hová vezethet ez téged? Vannak-e olyan terveid, céljaid, álmaid az életben, amelyek esetleg nem kizárólag az íráshoz kapcsolódnak, talán nyíltan nem is mertél, akartál még beszélni róluk, de addig úgysem nyugszol majd, amíg meg nem valósítod őket?

Jellemző rám, hogy legtöbbször azért olyan célokat tűzök ki magam elé, amiket nem lehetetlen elérni, így aztán most is csupa olyan álmom van, ami szerintem előbb-utóbb megvalósítható. Arról például nem álmodozom, hogy az Anjouk-sorozatból egyszer film lehet, hiszen ez szinte elképzelhetetlen, ellenben arról nagyon is, hogy az Elveszett csillagok című ifjúsági kalandregényemből egy jó kis tévéfilm vagy minisorozat készülhetne. Az ilyen kisebb-nagyobb álmaimat nehéz lenne elvonatkoztatni az írói munkásságomtól, hiszen az utóbbi időben minden más olyan plusz tevékenységemet leépítettem, ami nem kötődött valamilyen szinten a székirodalomhoz, a saját kis „brandemhez”. Például gyerekkoromtól kezdve filmet akartam forgatni, és ezt az álmomat kicsit kiélhettem a tavalyi Akadályzabálók című road movie elkészítésével. Ha már itt tartunk, az például elég menő lenne, ha egyszer profi stáb forgatna filmet egy sikeres székirodalmi könyvturnémról, de hát ez az álom is az írói tevékenységemhez kötődik. Tulajdonképpen nem akarok másfelé kacsingatni: a sikereimnek még csak az elején járok, bőven van hova fejlődnöm. A legnagyobb álmom még mindig az, ami tíz éve is volt: hogy minden jó ötletemet megírhassam és hogy a könyveim igazán nagy példányszámokban keljenek el. A háttér már megvan ehhez, csak dolgozni kell – ahogy eddig is.

Szilvási Krisztián
Fotók: Vas Balázs, Hatvaniné Ragány Klára

2017.11.20
216