1503

Anthony Burgess: Gépnarancs

Könyvajánló

2014. február 25-én lett volna 97 éves Anthony Burgess (eredeti nevén John Burgess Wilson) brit regényíró, költő, zeneszerző, műfordító, újságíró, zongorista, nyelvész, tudósító. Igen sokoldalú személyiség és művész volt, de elsősorban íróként ismert. A Gépnarancs (Clockwork Orange) a legjelentősebb alkotása.

Mégis mi ez? Nagyjából ezt gondolhatja, aki először veszi kézbe a szerző valószínűleg leghíresebb, de a belőle készült Stanley Kubrick-film (Mechanikus narancs) révén mindenképp leghírhedtebb regényét. Rögtön az első oldalon szembesülhetünk ugyanis azzal, hogy nagyjából semmit nem értünk az egészből, méghozzá annál az egyszerű oknál fogva, hogy a szavak fele eleve érthetetlen. Alex – aki első személyben számol be a vele történtekről, ezért elbeszélőként teljességgel megbízhatatlannak tekinthető –, egyfajta fura, tizenéves zsargont használ, amely a rímes szleng, a hagyományos és a túlzottan is irodalmi nyelv keveredése orosz és egyéb szláv szavakkal. Mindez valójában csupán az angol eredetiben hatásos, ahol például a horrorshow kiejtése ténylegesen jól fedi az orosz eredetijét, ráadásul jelentése – horror-bemutató – kapcsolódik is a mű eszmeiségéhez, szemben a magyar horrorsó-val, ami sem hangzásában, sem jelentéstelítettségében nem érheti el, legfeljebb közelítheti a burgessi szándékot. Ennek ellenére érdemes küzdeni ezzel a furcsa tolvajnyelvszerűséggel (annál is inkább, mert néhány oldal után rá lehet érezni, és akkor már könnyebb, főleg annak, aki legalább egy kicsit ért oroszul), hiszen a hangulathoz mégiscsak rengeteget hozzáad: az érthetőség megnehezítésével még így, fordításban is elzárkózást, szándékos másságra törekvést, elidegenedést sugall. Márpedig Alex világa áttörhetetlennek tetsző burokba zárt világ; a közte és a szélesebb értelemben vett társadalom közötti szakadék éppoly ijesztően áthidalhatatlan, mint amilyen a mai felnőttek és tinédzserek átjárhatatlan világai között tátong.

A sajátos nyelvezetnél is erőteljesebb a Burgess több könyvében felfedezhető probléma: a szabad akarat, a szabad döntés. Vagyis, hogy kényszeríthető-e az ember arra, hogy jót cselekedjen, vagy a jó választásának mindenképp belülről kell fakadnia. Kissé sarkítva pedig: ember-e még egyáltalán az, akit kondicionálással leszoktatnak a bűnözésről, vagy egyszerűen csak gépezet, lélektelen óramű. Alex ugyanis velejéig romlott fiatalkorú bűnöző, aki rendkívüli szókimondással írja le saját és bandájának kegyetlenkedéseit, ám miután elkapják, intézményesített erőszakkal, negatív reflexek kialakításával ölik ki belőle a durvaságra való vágyat. Ám vajon joga van-e az államnak így beleavatkoznia az egyén életébe, lelke egy részének elpusztításával nevelni belőle törvénytisztelő polgárt? És ugyanígy: joga van-e az állam ellen lázadóknak bábként felhasználni egy elesett, otthonából elűzött, szerencsétlen fiatalt, hogy jobbítson a hatalom módszerein? Burgess egyértelműen amellett áll ki, hogy ilyet senki nem tehet. Önkényesen, vagy valamiféle ránk ruházott világi hatalommal nem ítélkezhetünk, a rossz pedig vagy elmúlik magától, vagy tehetetlenek leszünk vele szemben, de azt elviselve mégiscsak emberek maradunk.

Több szempontból sem könnyű olvasmány a Gépnarancs – sokakat kifejezetten felháboríthat a benne ábrázolt, zsigeri gonoszság, a rendpárti ideológiákkal pedig végképp összeegyezhetetlennek tűnhet Anthony Burgess megengedő szemlélete, hosszú távon mégis egy emberségesebb, jobb világhoz vezethetne. Talán.

 

tmoni

2014.02.28