56

Spontán táncparkettek szpartakiádja

Lovasi 50 koncert a Budapest Arénában

lovasi-50-koncert01

Bevallom, én egyfajta maximálisra hizlalt csendesülős koncertre készültem, és az első pár dal alatt még azt gondoltam, az is lesz, hiszen Lovasi András és zenésztársai decens zakós, inges, nadrágtartós outfitben kezdtek bele a Hang és fénybe. Hamar kiderült azonban, hogy az első ötven év dalait akárhogy is hangszerelik, a közönség így vagy úgy, de szórakozni fog teljes erőbedobással, pláne, ha a mára nemzedéki himnuszokká avanzsált Kispál-dalok legalább a műsor felét teszik ki.

És hát így is történt, hiszen volt Előre, Illéri, Csillag vagy fecske, Barlangba dobolok, Rezervátom, Fehéreket forgatok meg, ha csak a műsor gerincére szorítkozom. Mi sem bírtuk sokáig az ülőhelyen, pláne, hogy el is hangzott, hogy aki szeretne táncolni, vagy úgy általában nem ülve élvezni a koncertet, az nyugodtan menjen a nézőtér hátsó, székektől mentes részére. Persze ettől a jegyek még oda szóltak, ahová, szabály az szabály, így aztán az aréna minden lehetséges pontján spontán táncparkettet hoztak létre mindazok, akiket nem engedtek le a küzdőtérre; kifejezetten mókás volt látni, hogyan mulattak kisebb csoportok még a lelátó legtetején is. Hiába, ahogy egy másik nagy költő mondja, mindenki a saját lelkét hallja a dalban, és ezek a dalok a közönség lelkének pontosan azt a részét szabadították fel, ahol még él a gondtalan huszonéves.

Mégsem változott könnyes nosztalgiázássá a koncert, köszönhetően annak, hogy többet még a legnagyobb slágerek közül is kevésbé megszokott köntösbe öltöztettek, vagy legalább a lemezverziókhoz képest más formában játszottak, említhetem ezek között az Autók a tenger felé Dióssy D. Ákos által előadott zongorás bevezetését, vagy a ráadásban elhangzott Zár az égbolt számomra néhol Pink Floydot idéző, lecsupaszított, mégis hihetetlenül szuggesztív, érzelemgazdag változatát. Ezen túlmenően is szinte minden dalba került valami extra hangszer, ütősök, csörgő vagy épp fagott, amelyen a Kiscsillag basszusgitárosa, a valamilyen hangszeren szinte végig közreműködő Erős Márton játszott.

Az effajta összegző koncertek állandó problémáját a repertoár összeállítása jelenti, hiszen nem lehet mindenkinek a kedvére tenni, és mindig lesz olyan, aki hiányolni fog valamit. Egy akkora életműből, amelyből egy háromszáz dalszöveget tartalmazó könyvet lehet összeállítani, egyszerűen képtelenség tökéletesen átfogó képet adni, ugyanakkor érezhető volt az, hogy a műsor megtervezésekor igyekeztek minden jelentős fejezetet felidézni. Így aztán a Kiscsillag legfontosabb dalai is helyet kaptak, közülük a legnagyobb meglepetést számomra a Mi mehet? okozta, amely élőben, hangulatos háttérvetítéssel – ezeket Balogh Zsoltnak köszönhettük – megtámogatva az este egyik csúcspontja volt, még akkor is, ha negyedannyian ismerik, mint az Emesét. Sorra került a 2002-es Bandi a hegyről szólóalbum is, az Apa övének a csatja, és a Jóvoltam eddig / Meneküljetek képében, előbbiben Kiss Tibi, utóbbiban Varga Líviusz vendégszerepelt.

Ezzel el is jutottunk ahhoz a tényezőhöz, ami az este középső szakaszát kicsit döcögőssé tette. Eleve egy húszperces szünettel két részre lett bontva a koncert, ráadásul bizonyos dalok a búcsúkoncerten már látott „konyhai zenélés” mintájára blokkokba rendeződtek. Az első rész végén egy kocsmadíszlet került a színpadra, itt hangzottak el az olyan folkos hangszerelésű szerzemények, mint a Szívrablás, meg a Múlató, ezekben a Csík zenekar tagjai, illetve Pál István Szalonna működtek közre, a második részben pedig a frontember gyerekszobája lett felépítve. A vendégek gyakorlatilag egymásnak adták a kilincset, a már említetteken kívül feltűnt Likó Marcell, Bérczesi Róbert, természetesen Németh Juci, aki többek között a De szeretnékben énekelt hatalmasat. Talán egy kicsit túl sok is volt ez így együtt, de egy ekkora volumenű koncerten, amely arra törekedett, hogy a főszereplő pályájának minden jelentős állomását, fontos alkotótársát bemutassa, nem lehetett kevesebbet markolni.

A végére viszont visszatért a lendület, és olyan slágerparádé vette kezdetét, amivel tényleg nem lehetett mellélőni. Különösen örültem a Tökéletes helyettes felbukkanásának, a dal alatt vetített ősrégi, VHS-ről átmentett koncertfelvétel az akkor még emblematikusan cigiző, legendásan rút rózsaszín gitáron játszó Kispál Andrással – aki ezúttal is szokásos fazonját és utánozhatatlan gitárjátékát hozta, nem csak ilyen alkalmakkor lenne színpadon a helye – méltó kikacsintás volt a saját fiatalkorukra, de a hivatalos műsort záró Ágy, asztal, TV, melyben minden szereplő színpadra került, tényleg vitt mindent, pláne, hogy a kivetítőn a koncertet záró pillanatfotóval megvalósult az egy képpé összeállás. A ráadásban a már említett Zár az égbolt és a frenetikus közönségreakciókat kiváltó Húsrágó, hídverő végképp feltette a koronát az estére.

Lovasi András szerzői munkássága mindenképpen a magyar popzene meghatározó fejezetei közé tartozik mára, ezt a tegnapi koncert is bizonyította. Ha már úgyis van egy összepróbált repertoár, én bizony simán csinálnék egy turnét a legerősebb pillanatokból, meg azokból a dalokból, amelyek most kimaradtak. Biztos vagyok benne, hogy az országban kisebb termekre leosztva a mostani majdnem teltházas Aréna közönsége simán vevő lenne rá.

Kovács Attila
Fotók: Kozmári Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

2017.11.15
20