Kezdjük a legaktuálisabbal: most érkeztél vissza Isztambulból, egy fiatal íróknak szóló nemzetközi találkozóról. Mit tapasztaltál, milyen volt a légköre, és egyáltalán hogyan jutottál ehhez a lehetőséghez?

Óriási élmény volt számomra ez a fesztivál, kezdve azzal, hogy életemben először repültem. Minden új volt: a színek, az ízek, az illatok, a hangok... ugyanakkor nem csak a kulturális élményszerzés miatt volt nagy lehetőség a találkozó. Csodálatos embereket ismertem meg, és a közös kiadványon túl, amelyben angolul és törökül szerepel egy versem, további fordítások is kilátásban vannak. Friss kötetem kapcsán jött a meghívás. Minden pályakezdő írónak, költőnek ajánlom, hogy legyen tagja valamilyen irodalmi szervezetnek, mert az érdekképviselet és a tapasztalatcsere sokkal könnyebb így. (Én a Fiatal Írók Szövetségének vagyok tagja, de a József Attila Kört is jó szívvel ajánlom.)

Első, Minden átjárható című versesköteted az Ünnepi Könyvhétre jelent meg, ezt hozod magaddal a XVII. Győri Könyvszalonra. Az olvasóknak, befogadóknak így most te magad kimondottan ígéretes premiernek tűnsz, mit illik, lehet, kell tudni Horváth Veronikáról?

Nem kell vagy nem illik tudni semmit, de pár dolgot azért lehet. Például azt sokan tudják, hogy színjátszással és improvizációval is foglalkozom, hiszen Győrben kezdtem el mindkét tevékenységet. Az sem titok, hogy az Apáczai Karon végzek hamarosan gyógypedagógusként. A Kazinczy Ferenc Gimnáziumban érettségiztem, nyolc évig voltam az intézmény tanulója. A gimnáziummal párhuzamosan a Rómer Házba is rendszeresen jártam, a pincében tartottunk hétfőnként irodalmi önképzőkört. Itt ismertem meg a Hermaion Irodalmi Társaság tagjait, Sütő Csaba Andrást és Szalai Zsoltot, aki a kötetbemutatón most a beszélgetőpartnerem lesz. Szerveztem a városban irodalmi esteket, moderáltam könyvbemutatón, készítettünk versszínházat. A győri Műhely folyóiratban publikáltam először… pár éve Budapesten élek, de talán nem túlzás az mondani, hogy Győrben kezdődött minden.

Miért a líra? Milyen lehetőségek vannak a verses műfajokban az önkifejezésre, az elmondásra-elmesélésre, vagy csak egyszerűen a közlésre, amelyek segítségével a legideálisabb módon mutatkozhat meg a te szerzőséged?

Nem vagyok jó történetmondó. A részletek, a sűrített pillanatok, a szimbólumok jobban megragadnak bennem az eseménysoroknál. Mik a versben az önkifejezés lehetőségei? Amiket magadnak teremtesz. Nem gondolom, hogy a versírás aktusa csak az önkifejezésről szólna. Sőt! Talán az első betűknél még jelen van ez a szándék, de aztán a vers elkezdi önmagát írni, sokszor a végeredménynek köze sincs ahhoz az állapothoz, amiben az első sor vagy a központi kép megfogant. A versek kapuk az ismeretlenbe, az alkotás folyamata mindig kísérletezés, felfedezés.

Nem provokálni akarok, illetve abban az értelemben igen, hogy őszinte véleményt – akár védőbeszédet, akár éppen ellenkezőleg – kapjunk valaki olyantól, aki a 2000-es években indult el a költészet útján. Szóval, mennyire van létjogosultsága ennek a (viszonylag) rövidebb, de mindenképpen végtelen mértékű elvonatkoztatásra és szimbólumrendszerre lehetőséget nyújtó irodalmi formának? Kinek szólhatnak ma a versek?

Annak, aki megengedi magának, hogy megszólítva legyen. Nem gondolom, hogy a kortárs költészet érthetetlen lenne, Jannus Pannonius-szal mondjuk sokkal nehezebb dolgunk van. Nyilván ahány szerző, annyi versvilág. Jó lenne, ha több kortárs szerzőt megismernének a diákok tanulmányaik során, és irodalomtörténet helyett tényleg irodalmat tanulnának. Több tájékozódási és viszonyítási pontjuk lenne, könnyebben megtalálnák a nekik való szerzőket. Verset olvasni jó dolog, számomra például mentálhigiénés szempontból is nagy segítség tud lenni egy-egy szöveg.
A FISZ-ben elég sokat dolgozunk azon, hogy közelebb hozzuk az irodalmat az emberekhez, ott van például a vidéki nyári turnénk (Csécsei Dóra beszámolója itt olvasható), aminek idén főszervezője voltam Gál Soma barátommal együtt. Van a szövetségnek egy Írókölcsönző nevű programsorozata, amely kifejezetten iskolák számára kínál lehetőségeket kortárs írók megismerésére. Rengeteg könyvbemutatónk, felolvasásunk, kerekasztal-beszélgetésünk van minden évben, nem csak Budapesten, hanem országszerte. Igény esetén megoldunk egyéni kéréseket is, most például a Kazinczy Gimnáziumban fogok a Könyvszalon első napján két osztálynak rendhagyó irodalomórát tartani.

Olvasgatván a verseidet, az első fogalom, amely meglehetős erősséggel vágott mellbe, az őszinteség. A nyers, sarkított, talán kissé túlfokozott őszinteség. A kérdés adja magát, és egy kicsit talán óvó-féltő jelleggel: mennyit szabad adnunk / kiadnunk magunkból a befogadónak? Kontrollálhatjuk-e a verset akaratlagosan, vagy akkor már nem versről beszél(het)ünk?

Hogyne kontrollálhatnánk! A javítgatás, szerkesztés fontos része a munkának. Az őszinteség érdekes kérdés, hiszen minden, amit leírok, fikció. Éppen ezért attól nem félek, hogy túlságosan kiadtam volna magam, hiszen a lírai én nem azonos a szerzővel. Az elmélyülés, a beszélővel való azonosulás, hasonló tapasztalatok nyilván segítenek abban, hogy valami hitelesnek tűnjön, de hogy ettől tényleg őszinte-e az, amit csinálok? Válhat-e a fikció őszintévé? Nem tudom.

Azt mondod, nem vagy jó történetmondó, ugyanakkor a legszemélyesebb műfajban, a versben alkotsz úgy, hogy nem te vagy a lírai én. Ez nagyon-nagyon ritka, bevallom, egy kicsit érthetetlen is számomra. Mert aki a verseidet olvassa, feltételezi, téged olvas – csúnyán (de nem rosszindulatúan) fogalmazva nem „átverés” ez valahol a részedről? Nem érzed úgy a fiktív lírai én miatt, hogy valahogy két műfaj között „lebegsz”, és egyik sem passzol hozzád igazán?

Nem vagyok jó a történetmesélésben, ezért nem írok prózát. Hanem lírát. Így értettem. Nem érzem ezt a helyzetet kényelmetlennek. Van néhány prózavers a kötetben, ahol közelít a két műnem: ebben nincs sok újdonság, a műnemek, műfajok közötti határok elmosása manapság megszokott dolog. Ahogy az is általánosan elfogadott, hogy nem a szerzőt tartjuk a versek beszélőjének. A lírai én talán hasonlít rám, de nem én vagyok, nem az én életrajzi adataim szerepelnek a versekben. Egyszerű példa: „apám másoknak tervez otthonokat, / nővérem otthonokat közvetít, ! anyám otthont teremt.” Apám gázvezetékeket tervez, a nővérem meg pedagógus. Akkor most átverés ez a vers? Nem voltam még madár sem (kilégzés c. vers), ahogy Babits Mihály sem volt Jónás. (Babits Mihály: Jónás imája). :-)
Persze, még mindig vannak, akik a referenciális olvasat hívei, de azért ezt már jócskán meghaladtuk. Írhat valaki zseniálisan jó verseket akár egyes szám első személyű beszélővel is egy témáról, helyzetről, anélkül, hogy személyesen átélte volna azt. Nem fontos. Az a fontos, hogy amikor olvasom a verset, át tudom-e érezni, megtalálom-e magamat a sorok között. Működik-e a vers valósága? Mert attól, hogy valami fikció, még rendelkezik saját valósággal, belső szabályrendszerrel. A szépirodalom a fikció művészete. Nincs ebben átverés, ha valaki másra vágyik, olvasson életrajzokat vagy szociológiai munkákat.

Verseid döntő többsége nem követi a hagyományos, de úgy is mondhatjuk, „szabályos” struktúrát. Elmondtad, hogy a szerkesztés fontos része az alkotási folyamatnak, de a megszülető sorokban mégis mennyi a tudatosság és mennyi a „készen érkező”?

Több fázisban dolgozom, a szövegtest keletkezése közben is átírok, átfirkálok sorokat, és utólag is igazítok a verseken. Ideális esetben eltelik némi idő az első papírra vetés és a szerkesztés között, így el tudok távolodni, és az érzelmi viszonyulás kevésbé befolyásolja az esztétikai szempontokat.

Három éve láttalak verset mondani a Könyvszalonon, ez egy kivételes alkalom volt, vagy szoktál szavalni, előadni? Hogy megy ez idegen, és hogyan saját versekkel? Elő szoktad adni a költeményeidet kisebb, nagyobb hallgatóságnak?

A Nemes Nagy Ágnes színész II. képzésén végeztem 2012-ben, szóval a versek megközelítése az előadóművészet oldaláról otthonos dolog számomra. Szívesen foglalkozom mások műveivel. Saját szövegekkel óvatosabb vagyok. Tartok tőle, hogy az interpretáció (a szerzői versmondásra gondolok) behatárolja az olvasatok számát, ezért mindig arra törekszem, hogy megtaláljam az ideális arányokat. Ennek ellenére szeretem felolvasni a saját verseimet is. Külön öröm, ha valamilyen társművészettel összekapcsolhatom az olvasást. Több alkalommal dolgoztam együtt zenészekkel, DJ Pandával volt több közös projektünk, legutóbb pedig DJ Sanyi meghívására a Tilos Rádióban készítettünk közös verses blokkot Tinkó Mátéval. Isztambulban énekléssel egészítettem ki a felolvasást, pont egy győri kötődésű versem miatt, amelyben egy dunántúli népdal szerepel.

Mit gondolsz, mennyit érett költészeted az első megjelent köteteddel a hátad mögött? Hogyan látja most Horváth Veronika maga előtt saját irodalmi útját?

Az első publikációk óta a magánéletem és a költészetem is sokat változott. Irodalmi útról beszélni azonban nem szeretnék még, hiszen a pálya kezdetén vagyok. A terveim egyszerűek: olvasás, írás, fejlődés, tapasztalás. Semmi különös. Minden az.

Horváth Veronika könyvbemutatója a XVII. Győri Könyvszalonon november 17-én, pénteken 16 órakor lesz a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárában a harmadik emeleten található muzeális gyűjteményben.

Szilvási Krisztián