Mindenekelőtt természetesen gratulációval kell kezdenünk, hiszen néhány héttel ezelőtt elnyerte a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár legjobb első prózakötetért járó Margó-díját. Elmondhatjuk-e, hogy bár már több mint egy évtizede van az újságírói, költői, szerzői pályán, most fogja igazán megismerni a szélesebb közönség? Mit jelent egyáltalán az ön olvasatában az írói népszerűség?

A népszerűség kifejezésről Alejandro González Iñárritu Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) című filmje és annak egy mondata jut eszembe, mely lényegileg arról szól, hogy a népszerűség önmagában véve nagyon kevés, és talán nem is lényeges, általában nem azt tükrözi vissza, amit az emberről, adott esetben az alkotóról tudni érdemes – ha egyáltalán érdemes tudni róla bármit is. Természetesen ennek van egy másik oldala is, mert az azért mindenképp hasznos, ha tudnak az ember létezéséről, főleg, ha alkot, hiszen nem csak magának ír, zenél, fotóz, fest, stb., tehát valamilyen módon jó az, ha szem előtt van. De nem ez foglalkoztat írás közben, szóval, ha valaki elolvassa mondjuk a Váltóáram című könyvemet, hamar rájön, hogy ezt nem a népszerűség megszerzése érdekében írtam. Az ugyanakkor igaz, hogy a díj jót tesz a könyvnek, és bizonyára többen elolvassák majd így, aminek persze örülök.

A wikipédia szerint 2005 óta olvashatják líráját a verskedvelők, először folyóiratokban, antológiákban, majd immár két saját kötetben is. Miért a költészettel kezdődött szépirodalmi munkássága, mennyire tartja a versek nyújtotta eszköztárat alkalmasnak arra, hogy az ember kifejezhesse bennük érzelmeit, gondolatait, vágyait? És ön szerint mekkora nyíltsággal kell, szabad megtenni ezt?

Azt gondolom, ez egy ismerős folyamat, hogy az ember verssel, rövidebb, de talán érzelemdúsabb, bizonyos értelemben hirtelenebb dolgokkal kezdi. Tökéletesen alkalmas arra, hogy kifejezzük az érzéseinket, vágyainkat, sőt meg merem kockáztatni azt is, hogy a legalkalmasabb, és úgy is gondolok magamra, hogy elsősorban mégis csak a líra műneme áll hozzám a legközelebb, még akkor is, ha nem írok sok verset, de igazolja ezt talán az, hogy az egyéb szövegeim is lírai indíttatásúak. A vers, a költemény tömörsége, lényegre törő sajátossága, koncentráltsága semmivel sem pótolható, felcserélhető. A nyíltság kérdése pedig szerintem egyértelmű, a lehető legnagyobb nyíltsággal kell megtenni – igaz ez a kifejezésre és a befogadásra egyaránt.

A vers és a próza közötti különbségek megragadhatók-e az „őszinteség” szemszögéből? Melyikben van szükség több mesterségességre, melyik az ösztönösebb forma; hol kell inkább „manipulálni” a befogadót, jobban az olvasó személyére szabni a mondanivalót, hogy biztosabban eljusson hozzá a szerzői üzenet?

Tóth Gábor barátom mondja mindig, hogy a művészet alapvetően manipuláció, de ez persze nem csak a művészetre igaz, és azt gondolom, nem maradéktalanul az. Szerintem ilyen értelemben nincs különbség, legalábbis az alkotói szándékot nézve, mert ha természetes folyamat, belülről jön, akkor működőképes kell, hogy legyen, s ha már azon kell gondolkodni, hogyan „manipuláljuk” a befogadót, akkor eleve baj van, szerintem. Ez visszautal arra is, amit az elején mondtam, hogy nem a népszerűség a cél, hanem az őszinteség, a feltárás és megmutatás, a mélyre hatolás, amiben benne van nyilvánvalóan, hogy meg kell találni például a legmegfelelőbb megszólalási formát, illetve hogy adott esetben olyasmivel is találkozik majd a befogadó, az olvasó, ami elrettenti, amit nem olvas szívesen, nem áll hozzá közel, amivel nem feltétlenül szeretett volna ott, akkor „találkozni”, szembesülni. Az is igaz persze, hogy az ember egy idő után megtanulja, hogyan legyen egyértelmű(bb), hogyan „mondjon el” bizonyos dolgokat érthetően vagy egyre érthetőbben. A könyvemmel kapcsolatban jöttek efféle visszajelzések, vagyis hogy olyasmivel találkoztak, ami némileg elrettentette őket, de aztán sokan, akik rászánták az idejüket, később megérezték, hogy van funkciója annak, hogy néhol a betegség vagy a magány a „téma”.

Egy interjúban azt mondta, mindig is érdekelte a pszichológia, hogy „mi mozgolódik az emberek lelkében, az írás pedig alkalmas arra, hogy ezt valamilyen módon megragadjuk”. Ehhez egyértelműen (rövidebb-hosszabb) prózára van szükségünk a versek helyett, feltételezem, ennek a szándéknak első megnyilvánulása a Váltóáram. Milyennek tartja a debütálását ezen a téren, megkapta-e ettől az irodalmi formától, amit várt tőle? Milyen tapasztalatokat szerzett a saját bőrén az írás folyamán?

Itt sem választanám szét ilyen egyértelműen a kettőt, mert ez elsősorban az alkotóban végbemenő változásoktól függ, nem attól, hogy a líra kevésbé alkalmas volna bármire, teszem azt. Nem hiszem, hogy Pilinszkynél hiányérzete volna a legtöbb olvasónak, ha a versbeli pszichologizálásról, a lélek rezdüléseinek megmutatásáról, feltárásáról van szó, és itt még jó néhány szerzőt ki lehetne emelni persze. A forma leginkább egy lelkiállapotot jelez, nálam meg aztán főleg, hiszen van olyan téma, amit mindhárom műnemben megírtam, tehát a forma az éppen aktuális állapotomat jelzi, nem azt, hogy alkalmas-e arra, hogy megmutassak rajta keresztül valamit – mert hát hogyne volna az, különben talán nem is létezhetne. Az ugyanakkor kihívás számomra, hogy nagyobb terjedelmű szövegekben érzékeltessem a tömörséget, azt a fajta sűrítést, ami nyilvánvalóan a líra sajátja elsősorban, de ugye ez megint csak a műnemek közti szoros kapcsolatra, az átjárhatóságra utal. És itt jön be számomra a zene, mely bizonyos értelemben kívül van az időn, azon az időérzékelésen, mely a hétköznapokra jellemző. Engem a zene tud a leginkább kiragadni innen, és azt éreztetni velem, hogy nem másodpercekben, percekben, órákban, stb. strukturálódik az idő, hanem valami teljesen más módon. Ezt a fajta „struktúrát” keresem mindig a szövegben is, illetve szeretném valamilyen módon megvalósítani, hogy az, aki olvassa, zuhanjon ki innen, úgy, hogy közben mégis legyen valamiféle otthonosság-érzete.

A Váltóáram kilenc történetében valójában hétköznapi élethelyzetek, ám olyan belső érzelmeket hordozó szituációk állnak, amelyeket másnak szinte lehetetlenség teljes megértést feltételezően elmondani. Mit gondol, mekkora esély van – főleg a mai, elidegenedett és felgyorsult világunkban – nyitottnak maradni a mások problémáira, végső soron eltérő személyiségeire?

Rengeteg olyan lehetőséget kínál a világunk, aminek segítségével nagyobb az esélye a megértésnek, több tér, több felület mutatkozik rá, nagyobb a körbejárhatóság lehetősége, és az információkhoz is sokkal könnyebb hozzájutni. És ha ez így van, akkor bizonyára azzal van gond, hogy adott esetben nem tudjuk használni azokat az eszközöket, amik hozzásegíthetnének ehhez, nem úgy osztjuk be az időnket, hogy a számunkra igazán fontos dolgokkal foglalkozzunk. Azért, mert sok az információ, nem kell minden információt magunkévá tenni, így nyilván ilyen értelemben a szelektálás egy fontos szempont – persze az is idő. Maradjunk csak a városi életnél. Ebből fakadóan sok mindent csinálunk, ezért be kell osztani mondjuk egy napot, és azt például tapasztalom, munkákkal kapcsolatosan (és banálisnak tűnhet a példa, de ettől még lényeges), hogy sokan nem használnak naptárat, és meglepődnek azon, hogy elfelejtik, egy adott pillanatban hol kéne lenniük, mit kellene csinálniuk, milyen feladat vár rájuk. Sokszor észrevettem ezt, magamon is, hogy olyan dolgokért hibáztatom „a világot, amiben élek”, ami kizárólag rajtam múlik, az én hanyagságom miatt nem tudtam megoldani a dolgot, pedig az eszközök rendelkezésre állnak, amik kisegítenének. Ez persze messzire vezet. De a lényeg ebben, hogy néha szeretjük sajnáltatni magunkat, ami legtöbbször teljesen fölösleges. A hírek veszélyesek, ezt már évekkel ezelőtt megtanultam, és nagyon óvatosan szabad csak olvasni mondjuk online hírportálokat, vagy ha olvas az ember, akkor körbe kell nézni a felületeken, mert nagyon sekélyes és felületes, pont a sebesség és a posztolási kényszer miatt, a legtöbb írás, sajnos. Ugyanakkor igazi élvezetet jelent egy jó publicisztika vagy egy alaposabb kritika, amibe azért szintén bele lehet futni. Egy jó vers pedig, minden vágyam.

Az egyes történetek rendkívüli pontossággal körülírt kulisszák között játszódnak, ahol a színek, fények-árnyak, szagok-illatok, formák és anyagok rajzolatai döbbenetesen tűélesek. Emiatt elképesztő hitelesség és átélhetőség indukálódik olvasásuk közben. Mennyire ösztönösen fakad önből ez a képszerűség, amely már a verseire is jellemző volt? Melyik volt előbb: a fotós látásmód, vagy az írásbeli képszerűség, amely aztán fotós tevékenységében (is) realizálódott?

Erre sem tudok pontos választ adni, mivel azonban az írást korábban kezdtem, abban előbb megmutatkozhattak ezek a jelek. Talán abból fakad, hogy sok mindent csináltam egészen kisgyerekkorom óta, egészen komolyan zenéltem, kórusban énekeltem hosszú ideig, versenyszerűen sportoltam, vendéglátóztam évekig, igen sokat utaztam, egyedül is, sok időt töltöttem színházban édesanyám munkája miatt, stb. Ezek, úgy tűnik, rögzültek, és valamilyen módon elkezdtem figyelni az embereket, és kommunikálni is velük, ami talán az írásban csapódik le a leghatározottabban, illetve a Budapest Katalógusban csúcsosodik ki, hiszen ott ez is a cél, erről szól a projekt. A fotózás, erre az elmúlt hónapokban jöttem rá, szinte természetes kellett hogy legyen, mert ahogy visszaemlékszem, fiatalabb koromban zavart, hogy bizonyos szituációkat, képeket nem vagyok képes megőrizni fizikális értelemben, nem tudom újra elővenni, csak felidézni esetleg, ami – akárhogy is, de – halványul, ahogy telnek az évek. Ma már ez másként van. A két dolgot szeretném ötvözni, vagyis hogy a kép és a szöveg szervesen kapcsolódjon össze, és riportokban ezt már sikerült is megvalósítani. Izgalmas dolog szerintem – bár korántsem könnyű –, hogy egyvalaki készíti a képeket, és írja a szöveget is, hiszen így a stílus, a megközelítési mód bizonyára a lehető legegységesebb. Amit a fotózással megőrzök, több értelemben is, azt elvonulva később, egy más formában (is) rögzítem, és ez a rétegzettség talán az alapja annak, amit aztán a szépirodalmi szövegekben megvalósítok.

Engem a történetek és fizikai környezet mellett a Váltóáram szereplőinek magányossága, egyedülléte (még társaságban is), megközelíthetetlensége fogott meg leginkább. Ez olyan nyomasztó atmoszférát von a cselekmények köré, amely – a lezárásokon túlmenően – nagymértékben a lemondás, reménytelenség felé mutat. Szándékosan erősítette fel a végkicsengések amplitudóját? Miért?

Azt hiszem, olyan ez, mintha ki lennének metszve valahonnan ezek a történetek, tehát bizonyos értelemben nem lezárt egészek, inkább olyan szövegek, melyek továbbgondolásra késztetik azokat, akiknek alapvetően tetszenek, akiket eleve gondolkodásra ösztönöztek. Az elbeszélések egyébként is olyan problémákat járnak körbe, melyek nem lezárt dolgok, sem akkor, ha objektíven nézzük, sem úgy, ha a szövegben szereplő egyének szempontjából vizsgáljuk őket. Nem hiszem, hogy a Váltóáram történetei a lemondásról szólnának, vagy abba az irányba vezetnének. Meglepődve tapasztalom, mikor valaki ezt emeli ki, mert közben van, aki hasonlóan éli meg, mint ahogyan az bennem él, és ilyenkor (is) rádöbbenek, hogy valójában milyen hihetetlen módon különbözünk, ami persze jó. Ugyanakkor a könyv olyan kérdésekre is keresi a „választ”, hogy vannak-e olyan egyetemes dolgok, amik mindenki számára ugyanazt kell, hogy jelentsék, amikkel kapcsolatban nincs vita, de hát ez sem egyértelmű teljesen, ami bizony elbizonytalanít(hat)ja sokszor az embert. A könyvem erős kapcsolatot tart fent az Állapotok – negyvenöt töredék című verseskötetemmel, hiszen itt is különféle állapotok jelennek meg, azoknak is sokszor csak egy-egy pillanata, szegmense, illetve különféle reakciók az adott állapotra.

Azzal, hogy a kilenc történet során többféle elbeszélői módot is használ (E/1., E/2. és E/3. személyű „mesélés” is megjelenik), valóságos háromdimenziós testet ad a kötet egészének. Mit gondol, melyik forma milyen veszélyeket hordoz magában az olvasó szemszögéből (azonosulási felület, túlzott személyesség, kevesebb elvonatkoztatási lehetőség, szűkebb nézőpont… stb.)?

Örülök, ha így van. Már hogy ilyen formában jelenik meg valaki számára az, amit írtam. Mivel bensőségesek a történetek, így nem véletlen, hogy a szubjektív elbeszélői mód a leggyakoribb a könyvben. Sokat írtam ahhoz, hogy kiderüljön, egy adott történet miként működhet a legjobban, hogyan vagyok képes a legjobban megírni, átadni azt, ami benne(m) van, és jó példa erre a Hajsza című elbeszélés, ami vagy négy különböző változatban megvan. Viszont azt azért szerettem volna, ha ilyen értelemben nem volna egyoldalú a kötet, és valóban, például a nyitó szöveg, a Spirál esetében, ahol egy idős, nyugdíjas ember hányattatásait ismerjük meg, nem működött volna jól, ha E/1-ben írom, mert nem lenne hiteles a megszólalás. Ebben az esetben csak bizonyos távolságtartással tudtam jól kezelni a szereplőt, a szereplőket, és én is elsősorban szemlélője voltam ennek a körbeérő dolognak, ami így persze mozgolódik tovább különféle variációkban, és izgalmas lesz hozzányúlni, mondjuk tíz év múlva. Van két szöveg a könyvben (Reggeltől reggelig; Irány észak), melyek E/2-ben íródtak, és bár sokak számára ezek okozzák a legnagyobb meglepetést, főleg az elsőre igaz ez, mégis ezek esetében volt talán a leginkább megkötve a kezem. Értem ezt úgy, hogy rájöttem, csak így működnek. Rádöbbentem, hogy csak akkor vagyok képes valami pluszt hozzáadni ahhoz, hogy a testről, a betegségről írok, ha azt a lehető legszemélyesebbé, átélhetőbbé teszem, s amikor az olvasó azt érzékeli a szövegen keresztül, hogy mindez vele történik, akkor valami átfordul. Azt viszont még hozzá kell tennem, hogy egyáltalán nem egyszerű így írni, komoly kihívás ebbe a formába önteni a mondanivalót, és bár nem hiszem, hogy gyakran írok majd E/2-ben, különleges élmény volt, „rákaptam az ízére”. De hogy a kérdésre is válaszoljak, mindegyiknek megvan a szerepe, hasonló módon, ahogy korábban a műnemekről, műfajokról beszéltünk, talán egy leheletnyivel szűkebb értelemben.

Milyen mértékben lát maga előtt ebben a pillanatban prózaírói pályafutást? Tervez-e további hosszabb-rövidebb történeteket, esetleg nagyregényt? Van-e önben olyan téma, amelyhez ezek a műfajok megfelelő megoldást jelentenek?

Nem csak tervezem, hanem írom is azt a regényt. Nem lesz túl nagy, legalábbis fizikai értelemben véve nem, de bízom abban, hogy tartalmát tekintve súlyos lesz. Az elmúlt hónapokban megjelent belőle már néhány részlet. Ez a következő lépés. Mármint, hogy egy nagyobb terjedelmű és több szálon futó szöveget egyben tudjak tartani, és abban is megtaláljam a helyes arányokat. Úgy tűnik, a regény több szempontból is utat nyithat, de nem sietek sehová, és elsősorban azt szeretném, hogy alapos legyen, s hogy ne valami kényszer hatására szülessen a szöveg, hanem természetes folyamat eredményeként: olyan témáról/témákról szóljon, amik most a leginkább foglalkoztatnak, s ilyen értelemben összefügg majd a Váltóárammal is. Sokféle tervem van, dráma, kisregény, és ott van a folyamatosan alakuló verseskönyvem is, maguk a versek, melyek a legnagyobb kihívást és izgalmat jelentő, legfontosabb momentumok számomra az írásban.

Szöllősi Mátyás könyvbemutatója a XVII. Győri Könyvszalonon november 17-én, pénteken 14 órakor lesz a Győri Nemzeti Színház „csillárszintjén” felállított Pódiumszínpadon.

Szilvási Krisztián
Fotó: Honfi Anna