Könnyen zavarba ejtő felsorolással kezdem: oktatási segédanyagok, munkatankönyvek, pedagógiai programok, gyerekkönyvek, ifjúsági regények, felnőtteknek szóló regények, novellák, szépirodalmi publikációk, életrajzi regények, egyéb dokumentumkötetek – és talán nem is teljes a sor. Szerzőként mindezek mögött Miklya Luzsányi Mónika áll, aki számtalan preferált kutatási területtel, szakmai orientációval bír. Ha választani kell (vagy lehet), minek tartja magát elsősorban: tudományos szakembernek vagy (a gyermek korosztály felé történő irányultságot is magában foglaló) szépirodalmi szerzőnek?

Alapvetően gondolkodó, mindenre nyitott, kíváncsi embernek. Ha választani kellene a tudomány és a szépirodalom között, akkor erre nem lennék képes. De miért is kellene választanom? A világ számomra úgy kerek, ha a tudomány és a művészet eszközeit is felhasználhatom a megismerés folyamatában. A bal, a logikus agyféltekénk szó szerint félkarú óriás, ha elzárjuk magunktól a jobb agyfélteke kreatív kifejezési eszközeit. Gyerekkoromtól kezdve szeretném „kereknek” látni a világot, és talán éppen ezért látom meg nagyon könnyen a hiányokat, az anomáliákat, ezért fedezem fel a problémákat, érzek együtt a szenvedőkkel, a pálya szélén állókkal. Ahhoz, hogy segíteni tudjunk, szükség van a probléma tudományos elemzésére, a megoldások szisztematikus feltárására. De minden társadalmi probléma az emberek szívében gyökeredzik. A lelkeket pedig elsősorban a művészetek tudják megérinteni és felrázni.

A XVII. Győri Könyvszalonra a Cília árnyai című ifjúsági regénnyel érkezik. Már régóta rendkívül otthonosan mozog ebben a műfajban (Srácok a garázs tetején, Apati szövetsége, Zombiblog), mennyire szereti megszólítani ezt a korosztályt? Mit gondol, az efféle történetekben a kis- és nagyobb kamaszok milyen mértékben igénylik a szimpla szórakoztatást és a szociális, társadalmi, kommunikációs, erkölcsi iránymutatásokat?

Imádom a kamaszokat. Igaz, minden korosztállyal szeretek foglalkozni, az ovisoktól a felnőttekig, de a kamaszkor egy olyan kitüntetett idő, amikor az ember gyereke arra van beállítva, hogy összeszedje a munícióját a további életére. Ez nemcsak a tudás, az iskolák elvégzése vagy a pályaválasztás tekintetében igaz, hanem ilyenkor rögzülnek azok az alapattitűdök, amik felnőttként meghatározzák az etikai döntéseinket, a lelki életünket, a párkapcsolatunkat vagy akár a politikai hozzáállásunkat is. A kamaszok nagyon élesen és jól látják a világot, szeretek velük együtt lenni, beszélgetni, vitatkozni az élet nagy kérdéseiről.
A regényekben rettenetesen fontos a pörgős, jó sztori, a hiteles nyelvezet, fontosak az ütős karakterek. De éppen azért, mert ez a korosztály kegyetlenül őszinte, igen fogékony az etikai kérdésekre is. A kölkök falják a pusztán szórakoztató irodalmat, de szeretnek gondolkodni is. És ha egy-egy súlyosabb kérdés a helyén van a regényben, netán jól be van csomagolva humorba, akkor azt el tudják fogadni, és el is gondolkodnak rajta.

A Cília árnyai rendkívül jópofa történetnek tűnik, ugyanakkor valahol központi témája az oktatás (be akarják zárni az iskolát, és egy wellness-szállodává átalakítani). Ha röviden meg lehet fogalmazni, mit tart mindenképpen kardinális sarokpontoknak egy 21. századi, célirányos és gyakorlati képzést szem előtt tartó oktatási attitűdben?

A Cíliában az oktatás(politika) mint keret jelenik meg, amely tükrözi korunk társadalmi problémáit, illetve ami lehetőséget ad néhány karakteres szereplő bemutatására. A Cília témája tehát nem az oktatás, hanem a gyerekek harca, összefogása, érzéseik, szerelmeik, egyszóval a saját világuk.
Ám ha az oktatásról kell beszélnem, hát akkor… Húúú… Valahol ott kezdeném, hogy a pedagógusképző egyetemek tananyagát kellene alapjaiban megváltoztatni, hogy felfogjuk végre: a 21. században élünk, a digitális kultúraváltás után. Gyökeresen megváltozott az információátadás módja, és erről nem vesz tudomást igazán se a pedagógusképzés, se a közoktatás. Mélységes tisztelet a kivételnek, de (Gyarmati Éva akadémikus szavaival élve) digitális őskövületek tanítják a gyerekeinket, még akkor is, ha az adott tanár jelesül mondjuk már Y-generációs, és egyébként feszt az okostelefonján lóg. Ám amint belép az iskolába, mintha valami időkapszulába kerülne, rögvest elfelejti, hogy egy átdigitalizált korban élünk. És itt most nemcsak az eszközhasználatról van szó, hanem elsősorban a gyerekek gondolkodásáról! A virtuális világban otthonosan mozgó gyerekek/fiatalok elsősorban audiovizuális információkhoz szoktak, azokat nagyon gyorsan tudják dekódolni, igen rövid idő alatt hihetetlen mennyiségű információt, adatot képesek így beszippantani. Ez egy jobb agyféltekés tevékenység, ám a közoktatásunk a bal agyfélteke logikus műveleti ciklusaira és algoritmusaira van beállva. Nem csoda, ha a gyerekek és a pedagógusok is kudarcosak az iskolában, hiszen elbeszélnek egymás mellett.

1997 óta keresztény könyvkiadók (először a Parakletos Könyvesház, aztán a Harmat Kiadó) jelentetik meg köteteit, a gyerek- és ifjúsági műfajnál maradva pedig több könyvében is központi szerepet játszik a Biblia, Isten tanításai és erkölcsisége (Józsua és az állatok, Isten hozott / Isten veled, mandulavitéz!, Titkoskönyv, Csili). Mi a tapasztalata, mennyire nyitott a fiatalabb gyerek és az idősebb serdülő korosztály mai világunkban a vallás(ok) hagyományos értékeire?

A kérdést differenciálnunk kellene. A fiatalok nem kíváncsiak az egyházak tanításaira, így „A Vallásokra” sem. Viszont gőzerővel készülnek az életre, és látják, hogy a világ nem úgy működik, ahogyan jó lenne. De álljunk meg egy szóra! Végül is, mi az, hogy jó? Meghatározható ez egyáltalán a mai világunkban? Vagy abban a világban, amiben nekik majd felnőttként kell élni? És ha van valamiféle objektív jó, miért választjuk mégis a rosszat? Miért jobb sokszor a nyilvánvaló rossz, mint a nyilvánvaló jó? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják a gyerekeket és a fiatalokat. Persze nem így, hanem a hétköznapi élet konkrétumai szintjén. Hogy mondjuk elfogadjam-e az első jointot? Vagy rosszul érezzem-e magam, ha elmegyek egy hajléktalan mellett az utcán? Vagy mitől leszek igazán menő csaj/pasi? Esetleg: Honnan fogom tudni, hogy ő az Igazi? Ilyen kérdésekre keresik a választ, és én minden könyvemben megpróbálok ezekhez hasonló, a mindennapokban megjelenő, fontos kérdésekre választ keresni a történeteim, a szereplőim által. Természetesen a Biblia alapján, hiszen keresztény ember vagyok, ráadásul szociáletika szakos teológus is, aki a Biblia értékeire tette fel az életét. Ám az Evangélium, Jézus tanításának értékei nem azonosak a mai korban „hagyományosnak” nevezett értékrenddel. Ami a mai emberek fejében „hagyományos értékrendként” van jelen, az valójában a modernitás előtti, patriarchális értékrend. Jézus és az evangélium tanítása ennél sokkal toleránsabb, sőt, megkockáztatom: liberálisabb és forradalmibb, amit ha tömegek követnének valóságosan (nem csak a templomba járás szintjén), ma is felforgatná a társadalmat.

Mi a titka a jó ifjúsági regénynek? Milyen írói eszközöket, nyelvezetet, dramaturgiát, cselekményvezetést kell használni hozzá?

Hogy általában mi kell hozzá, azt nem tudom, csak azt, hogy én hogyan dolgozom. Nekem először a főszereplő jelenik meg egy kritikus helyzetben, és ezzel beindítja a sztorit. Nyilván kell egy pörgős történet, hiteles karakterek, könnyen olvasható szöveg, ami viszi az ember szemét. És persze lehetőleg úgy kell befejezni egy fejezetet, hogy az olvasó gyomrában ott maradjon a feszültség, és muszáj legyen elolvasni a következő részt is. :o)

Melyik a legjobb karaktertípus, amelyikkel a legkönnyebben azonosul az ifjúsági korú olvasó? A menő, a vagány, a különc, a lázadó, a tökéletes szépség? Vagy ezek egyedi megjelenésű kombinációja?

Szerintem mindenki a saját vagy a vágyott karakterével azonosul leginkább. Ezért fontos, hogy sok jó szereplő legyen egy könyvben. A mellékszereplők sem mellékesek, az ő motivációjukból, gondolataikból, érzelmeikből is meg kell mutatni annyit, hogy azonosulni lehessen velük.

Van-e közös pont egy kisebb gyereknek és egy már nagyobb, iskolás kamasznak szóló történet elbeszélése között? Mennyire kell „felnőttként” kezelnünk a kisebb gyermeket, mennyire „gyerekként” a már lassan teljesen önálló személyiséget?

Minden a nyelvezeten, a megszólaláson múlik. Szerintem a legkisebbeknek is lehet a leghúzósabb dolgokról is beszélni, írni, ha megtaláljuk a megfelelő vivőanyagot, ami lehet maga a sztori, egy jó karakter, egy megélhető konfliktus, vagy éppen a magával ragadó beszédmód. Én felnőttként kezelem a gyerekeket, egyenrangú partnerként, akiket a könyveimmel egy közös útra, közös gondolkodásra hívok meg. Amit remélhetőleg ők is élveznek majd.

Miklya Luzsányi Mónika könyvbemutatója a XVII. Győri Könyvszalonon november 17-én, pénteken 16 órakor lesz a Győri Nemzeti Színház „csillárszintjén” felállított Pódiumszínpadon.

Szilvási Krisztián