2115

''Ez a regény nem terhelt a személyiségemmel, ezért fenntartás nélkül tudok rajongani érte.''

tmoni interjúja Gerlóczy Mártonnal

gerloczy-marton

Gerlóczy Márton különleges, új könyvével, a Mikecs Anna: Altató című családregényével érkezik a XVII. Győri Könyvszalonra, ahol az érdeklődők mindent megtudhatnak a műről: keletkezéséről, a kutatómunkáról, a munka újszerűségéről, s persze magáról a történetről. Előzetes interjúnkban a fiatal szerzőt többek között munkásságáról, írásaihoz való személyes viszonyáról, munkamódszeréről kérdeztük.

14 év alatt 9 regény született a tollából – és akkor még egy szót sem szóltunk a publicisztikájáról. Az első könyv (Igazolt hiányzás, 2003) egyértelműen önéletrajzi ihletésű, de vajon mennyi Gerlóczy van a többiben? A Váróterem (2005) fiatal újságírójában? A Szabadok Testvérisége (2008) 4 szabad kalózában? A csemegepultos naplója (2009), a Check-in (2012) és az Elvonókúra (2016) Márczy Lajosában? Vagy a Létra (2013) névtelen főhősében?

Az első könyvem ösztönös lendületből született, utána azonban meg kellett tanulnom írni. Ez a küzdelem érezhető is a második és a harmadik kötetemen, amiket nem is jelentettünk meg azóta újra. Mindegyikben én vagyok, az én gondolataim és látásmódom, csak a csomagolás más, azzal viszont sokat játszom, és ezt a játékot szenvedélyesen szeretem.

Mind a kilenc kötete a mai magyar életérzést vagy annak egy-egy szeletét mutatja meg sajátosan árnyalt humorral, végtelen őszinteséggel, s ennek köszönhető hitelességgel – mégis mindegyik más, még azok is, melyekben ugyanaz a szereplő tér vissza. Más műfaj, más megközelítés, más szempont, más írói attitűd, más hangsúlyok – de a magyar valóság ugyanaz, nem sokat változott 14 év alatt. Hogy sikerül újra meg újra úgy megújulnia, hogy mégis ismerősként (de nem unalomig ismert ismerősként) köszön vissza a lapokból?

Amennyiben ezek megújulások, akkor nagyon egyszerűen. Számomra nem a megújulás nehéz, hanem, ha ismételnem kell magam. Ezért is megy egyre nehezebben a publicisztika, évek óta ugyanazt írja mindenki, lelegelték már azt a mezőt, ahonnan az alkotónak táplálkoznia kéne, a fű pedig ráadásul bokáig szaros. A legutóbbi három regényem már mind precíz építmény, ezt a tervezést élvezem a leginkább, és ahhoz, hogy élvezzem, ha már máshoz, illetve semmihez sem értek, mindig ki kell találnom valami újdonságot, elsősorban magamnak.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy „nem szereti” az írásait. Ha elkészültek, nem foglalkozik tovább velük, mert már a következő izgatja. Nem is olvassa újra – akár részleteiben – műveit? Egy sincs, ami különösen közel áll a szívéhez? Mennyire követi könyvei fogadtatását? Mennyire fontos Önnek a szakma, illetve olvasóinak véleménye?

Két részre osztanám a regényeimet, azokra, amikről azt gondolom, vannak benne jó dolgok, és azokra, amiket már fenntartás nélkül szeretek. A legközelebb az Elvonókúra áll a szívemhez, amelynek fogadtatásával nagyon is elégedetlen vagyok, nem igazán volt neki fogadtatása ugyanis, kevesen tudták befogadni a formai világát, éppen azt, ami számomra különlegessé és egyedivé teszi. Az egymillió alkoholista országában elenyészően kevesen találtak rá és vetették alá magukat az önvizsgálatnak, ami óriási tanulságokkal járt számomra. Miközben elkeserített, meg is erősített abban, hogy a regénynek tulajdonképpen sikerült elérnie a célját, azzal, hogy a célközönsége nem olvassa, nem meri olvasni. A szakma véleménye más, az fontos lenne, de nagyon ritkán van neki véleménye rólam, nekem az első regényem óta priuszom van.

Hogyan dolgozik? A Márczy-regényeken egyértelműen látszik, hogy „személyes anyaggyűjtésen” alapulnak (először megélni, megfigyelni, megszemlélni, aztán megírni), de mi a helyzet a többivel? Elkészülésük folyamán alakulnak a történetek, vagy már készen van, amikor nekiáll megírni?

Minden előre kidolgozott terv szerint halad, de ha közben kiderül, hogy a terv nem kivitelezhető, akkor gond nélkül változtatok. Ez persze nem ilyen egyszerű, ezek gyakran kínlódások, az Altató esetében például hat évbe telt, mire rátaláltam a megoldásra, de közben folyamatosan dolgoztam a szövegen. A Márczy-regények írása könnyű szórakozás ehhez képest, a Létra pedig egy olyan kitérő, amelyre abban az élethelyzetben mindenképpen szükségem volt. Amikor bajban vagyok, analízissel végzek analízist magamon.

Olvasóinak nincs könnyű dolguk, ha meg akarnak tudni valamit kedvenc írójukról, hiszen a leghosszabb „Gerlóczy-életrajz”, ami itt az Interneten fellelhető, két mondatból áll: „Gerlóczy Márton 1981-ben született Budapesten, azóta is itt él, jelenleg újságíróként és publicistaként dolgozik. 2003-ban jelent meg kultuszkönyvvé vált első regénye, az Igazolt hiányzás, azóta rendszeresen publikálja nagy kritikai visszhangot kiváltó műveit, és az ő nevéhez fűződik az első magyar plágiumregény is (Rabigában 2.).” Ennyire zárkózott személyiség?

Szó sincs róla. Ha valaki ír nekem, válaszolok, sok olvasóval tartom a kapcsolatot. Nem vagyok egy karrierista író, nem vagyok jó marketinges, gyűlölök szerepelni, eladni magam, megvetem a manipulációt és a hazugságot, nem írok ki ilyesmiket a közösségi oldalamra, hogy szeretem az olvasóimat, imádlak titeket, mert ez hazugság lenne, nem ismerem az olvasóimat, és nem készítek magamnak Wikipédia-oldalt sem, de majd megkérek valakit, és akkor ezt a pár sort fel is írhatjuk oda jellemrajzként.

Gondolom, minden interjúban előkerül a család: a Péterfy-Gerlóczy família a közös felmenőkkel, Áprilyval és Jékelyvel. Mi sem tudjuk megkerülni a témát, hiszen legújabb könyve (Mikecs Anna: Altató) családregény, saját családjának regénye. Elsősorban a nagymamájáé, Jékely Mártáé, de ott vannak a többiek is: a többi nő, akik nem voltak híresek, akik a híres emberek mellett szenvedtek. Anélkül, hogy elárulnánk részleteket a műről, elmondaná, milyen indíttatásból született ez a valószínűleg komoly kutatómunkát igénylő könyv, amely megint teljesen más, mint a többi?

Hét év munkája van ebben a regényben, körülbelül annyit dolgoztam vele, mint az összes többivel együttvéve. Az indíttatás a nagymamám iránt érzett szeretetből született, neki szerettem volna emléket állítani, de aztán előkerült egy szövevényes és kiterjedt család története, a saját családom története, és nem akartam megúszni a munkát. Ez a regény nem terhelt a személyiségemmel, ezért fenntartás nélkül tudok rajongani érte. Kivitelezője voltam, és nagyon büszke vagyok rá, hogy végül sikerült, elkészült, és ezt már önmagában nagy sikerként könyvelem el, mert rettenetesen nagy munka volt feldolgozni azt a rengeteg anyagot, amiből aztán gyúrva lett. Éppen ma született meg a nővérem második kislánya, most éppen rá gondolok, ha a regényre gondolok, ő is egyike lesz azoknak, akik ennek a könyvnek hála, könnyebben értik majd meg önmagukat, ha elkezdenek gondolkodni azon, ők miből lettek gyúrva.

A XVII. Győri Könyvszalon 2. napján, november 18-án, szombaton 18 órakor részletesen megismerkedhetnek a könyvvel egy bemutató keretében, a Győri Nemzeti Színház csillárszintjén elhelyezkedő pódiumszínpadon.

tmoni

2017.11.03
1372