134

Feszültséggel teli görög dráma a börtönben

Shot Caller – filmkritika

shot-caller-poster

A Shot Caller egy epikus börtöndráma, amelyben a Trónok Harcából ismert Jamie Lannister széttetovált felsőtesttel mutatja be, hogy milyen a fegyházak hierarchiája. Inkább hasonlít egy pszichológiai akciófilmre, aminek a producerei ugyanazok, mint a Drive-nak és a Nightcrawlernek, így egy igen gyönyörű képekkel teletűzdelt alkotásra lehet számítani, amelyben könnyű együtt pulzálni a főszereplő nyomorával.

A Shot Caller több idősíkot használ arra, hogy teljesen összeálljon a történet. Ez eleinte könnyeden zavar össze, de aztán egy bizonyos ponton összeérnek a szálak, amikor teljesen kitisztul a kép, és onnantól kezdve jön a második szakasz, amiben meglátjuk, hova fut ki a sztori. Jacobbal (Nikolaj Coster-Waldau) a börtönévek alatt ismerkedünk meg, aki nagyon autentikusan mozog a benti életben, azonban a flashback megoldásoknak hála, hamar körvonalazódik, hogy nem volt mindig ennyire odaillő tag. Sikeres munkája volt, gyönyörű felesége (Lake Bell) és egy kisfia, akikkel ideális életet éltek, amíg egy este egy kis figyelmetlenség miatt autóbalesetet nem szenvednek, amiben ő volt a sofőr és a hibás is. Ennek következményeképp kinyírja a kocsiban utazó legjobb barátját, és börtönbe kerül.

Itt aztán hamar asszimilálódni kell, ha túl akar élni, mert ugye a börtön klasszikusan tele van rivális bandákkal, korrupt zsarukkal, széttetovált gangekkel és neonáci skinheadekkel. Hiába akar balhémentes maradni, muszáj becsatlakoznia valahova, ahol viszont elvárások lesznek. Nagyon jól mutatja be annak a pszichológiáját a film, amikor azért kerülsz bajba, mert rossz döntéseket hozol, azonban kívülről nézve pontosan tudjuk, hogy azok a döntések kényszerűek voltak, hiszen az életben maradás egyetlen opciójaként szolgáltak. Egyszerűen mondva komoly kritikája ez annak, hogyan csinál a börtön bűnözőt az elítéltekből, miközben a célja természetesen épp az ellenkezője lenne. Egy tanult, sikeres, boldog életet élő férfi transzformációja ezen körülmények között még drámaiabban képes hatni.

Hiába a sok kemény bandatag (olyan színészekkel, mint a Punisher Jon Bernthal), az akció valahogy mégis kevés. Sokkal megrázóbbak tudnak lenni azok a brutális jelenetek, amiket csak gondosan előkészítenek, majd a csúcsponton már a néző fantáziájára bízzák a vérengzést. A lelki levadászás sokkal fontosabb szerepet tölt be, ahogy az intelligens ember újabb és újabb bűnökbe kényszerül. Lesz egyfajta intimitása ennek az alvilágnak, amihez nagyon autentikus eszközöket használ a film: nyelvezet, helyszínek és az egész textúra. Az igazi dráma nem is az lesz, hogy mennyire korruptak ezek az intézmények, hanem az, hogy ezzel mindenki tisztában van, és nem hogy tojnak ellenne bármit tenni, hanem még segítik is, és így a rabok megreformálása teljesen elmarad.

Kicsit olyan íze van ettől, mintha a Breaking Badet néznénk, amiben a cselekmény már önmagát irányítja, és bár mindig úgy tűnik, hogy van választási lehetőség, valójában nincs, mert már a következő lépésre is mindig gondolni kell. A Shot Caller börtönélete bár klisékkel dolgozik, mint a white gang védelmi rendszere, az árulókkal való tipikus bánásmód, a kábítószercsempészet, a gyilkolás, a hatalmi játszmák a fegyházon belül felépített amúgy teljesen kilátástalan rendszerben, de valahogy ezeket a paneleket nem tolják túl, és baromi szép vágóképekbe csomagolják.

A kábé egy évtizedet felölelő cselekmény sok váratlan fordulattal operál, de ennek ellenére azért nem hibátlan a Shot Caller, viszont egy kitűnő zsánerfilm, a viszonylag ismeretlen Ric Roman Waugh rendezőtől, aki nagyon kihozta a mi Jamie Lannisterünkből a maximumot. Lehet, hogy egy kicsit mozgalmasabbat várt a közönség, de a film mégis nagyon energikus, ami egy kicsit olyan, mint egy görög dráma, és az akció végig hiteles tud maradni benne, pedig mire odajutunk, egy pillanat alatt letudják, de az oda vezető út libabőrözősen feszültségkeltő. Ez persze nem csoda, hiszen ezek az emberek bármelyik pillanatban készen állnak a balhéra és bármire képesek.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu

2017.11.03
39