Költő, író, dramaturg és pedagógus egy személyben – hogy tud ennyi mindennel egyszerre foglalkozni? A tanítás és a színház önmagában is egész embert kíván, mikor van ideje az írásra? Egyáltalán: van prioritás a sokféle tevékenység között? Melyik a legfontosabb?

A legfontosabb, hogy még mindig munkaképes vagyok, és sokféle munkát el tudok végezni, szinte átmeneti szünetek nélkül. Hogy hogyan, azt magam sem tudom. Hétfőnként Szegeden tanítok az egyetemen, kedden és szerdán Békéscsabán dolgozom a színházban, csütörtökön a Théba Akadémián oktatok, és akkor a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft-ben végzett előadásokról és szemináriumi órákról még nem is beszéltem. Közben írnom kell színdarabokat, színpadra kell alkalmaznom, dramatizálnom kell műveket. Ne kérdezze, hogy azokat is mikor, azt meg főleg ne, hogy verseket mikor. Most például fölírom az Egri csillagokat a Nemzeti Színház színpadára, közben befejeztem a Királylányok könyve újabb húsz meséjét, havonta tárcával szolgálom ki a Napút folyóiratot, elvégeztem Csokonai Karnyónéjának dramaturgiai átdolgozását Merő Béla rendező barátomnak a Békéscsabai Jókai Színház számára. És még kiállításokat is nyitok meg, ma egy zsűrizésről jöttem meg éppen… Ha megvagyok az Egri csillagokkal – az interjú idején már csak pár jelenet van hátra –, nekilátok Mikszáth Beszélő köntösének színpadra rakásához a színházam számára, illetve a Papírváros című regényfolyamom negyedik könyvének a megírását folytatom. Prioritása nem mindig annak van, ami a legjobban izgat, prioritása ennyi munka esetén vagy a határidőnek van, vagy az épp aktuális feladat megoldásának. Eszembe jut, hogy egy hónapja kezdtem hozzá egy vershez, és azóta képtelen vagyok befejezni, mert vagy időm nincs hozzá, vagy agyam…

Versekkel indult, költőként lett sikeres, és csak később kóstolt bele a többi műfajba. Mennyiben igényel más készségeket a próza- és drámaírás, mint a költészet? Mennyire tanulhatók a műfaji különbségekből adódó írástechnikák? Másképp ír-e prózát vagy drámát egy költő, mint egy író?

Természetesen másként ír az ember verset is, prózát is, drámát is. Azonban! Ha ismeri a szakmát, akkor fel sem tűnik számára, hogy éppen mit ír, mert az agya rááll az adott műnemi sínre, és azon halad, akár ha öntudatlanul. Minden technikát meg lehet tanulni, sőt, aki a többműfajúság eredendő bűnébe keveredik, annak meg is kell tanulnia valamennyit. A technika csak eszköz az író kezében, amit úgy kell használnia, hogy közben oda se figyeljen rá, mert nem a technikával kell bajlódnia, hanem azzal, amit a technika segítségével létre kell hozni. Persze, ezért a készségért, bár én inkább készenlétnek mondanám, meg kell szenvedni, ahogy mondani szokták, a tanulópénzt meg kell fizetni. Azt gondolom, én megfizettem, és eleget fizettem ahhoz, hogy ne tudjam megválaszolni a műfaji különbségekre, vagy a más készségekre vonatkozó kérdést. Inkább azt mondanám, valamennyi műnemhez tehetség kell, az viszont már valóban alkat kérdése, hogy egy-egy írónak hány műnemhez van készsége vagy belső indíttatása.

Az idei évben is részt vesz a Győri Könyvszalon drámaíró versenyén, a Kortársasjátékon. Tavaly láthattuk, hogy az adott témára, megadott határidőre elkészítendő feladat semmiféle nehézséget nem okoz Önnek, hiszen győztesként került ki a versengésből, de felmerül a kérdés, hogy másképp ír vajon az ember, ha felkérésre alkot, mint amikor a saját ihlete inspirálja?

Természetesen másképp. Amikor magának ír az ember, akkor többet gyötrődik, hiszen valami érvényeset, ha akarom, maradandót akar a papíron vagy a laptop monitorján hagyni. Saját ihlet esetén a fogantatás és a megszületés között évek telhetnek el, az anyag formálódik, formálja magát, formálja íróját, ami ismét átformálja a már elkészült oldalakat. Adott témára és megadott határidőre dolgozni játék, egy pillanatra sem kell komolyan venni. Itt nyilván a rutin számít, fontos lehet az átdolgozások során szerzett gyakorlat, a lélekjelenlét, hogy ne veszítse el a fejét az ember, ha még este nyolckor sincs egyetlen sora sem (én tavaly így voltam…), s ha már megragadja a témát (ha sikerült témát ragadnia), akkor azt, akár a krokodil az áldozatát, forgassa addig maga körül, amíg meg nem fullad (nyilván kifulladásról van szó…). Amíg a saját ihlet isnpirálta mű az idő és tapasztalat függvénye, addig a drámaversenyeken megírt darabok az ötlet és az időszorítás termékei. A másként írás itt azt is jelentheti, hogy gyorsabban ír az ember, mert szeretne minél előbb ágyba kerülni…

Az életművében helyet kaptak és kapnak gyerekeknek szóló alkotások is: versek, mesék és dramatizált mesék egyaránt. Milyen a viszonya a gyerekekhez mint olvasókhoz/nézőkhöz? Máshogy kell írni a gyerekeknek, mint a felnőtteknek? A vers, a mese vagy a színpad az, amivel a legjobban lenyűgözhetőek, megfoghatóak?

A gyerekeknek ugyanolyan komolysággal kell írni, mint a felnőtteknek, csak másfajta komolysággal. A szeretet és biztatás komolyságával. Nagyon szeretem a gyerekeket, a gyereknézőket olvasóként és nézőként is egyaránt. Olvasóként figyelmesebbek, mint a felnőttek, ha az ember érdekesen ír, nem ugorják át a leíró részeket, a nézőtéren pedig kritikusan ülnek. Tessék engem elvarázsolni! A gyereknéző a legjobb néző, Ő biztosan jelzi, ha valami nem jó a színpadon. Olyankor a telefonját nyomogatja, az uzsonnás csomagjával zörgölődik, vagy éppenséggel ki kell mennie pisilni. A gyerekeket le kell kötni. A gyerek verssel is, mesével és színpaddal is megfogható, csak jót kell nekik jól felkínálni. Persze, a gyerek, amíg az ízlése ki nem alakul, behabzsolja a giccses marhaságokat is, de ebbe nekem nincs beleszólásom. Az én dolgom, hogy az én munkáimra figyeljen oda, azokat fogadja el, tartsa érdekesnek, a figyelmére érdemesnek.

Ha gyerekkönyvről beszélünk, kit kell megnyerni az írónak: a gyermeket vagy a szülőket? Vagy lehetséges egyszerre mindegyiküket? Mert valamilyen úton-módon meg kell fognunk a legkisebbeket is, hiszen az olvasó gyerekből lesz majd az olvasó felnőtt.

Nehéz kérdés. A gyereknek a szülő veszi a könyvet. Tehát azt kellene mondanom, hogy a szülőt kellene elsőként megnyerni. De én nagyon utálnám magamat, ha írás közben a szülői ízlésre vagy elvárásra kacsintanék. Az legyen a kiadó dolga vagy sara. Ha gyerekeknek írok, akkor gyerekeknek írok. És nem érdekel, hogy milyen ízléstelen csiricsáré szörnyűségekkel, nyelvi alantasságokkal érnek el nagy példányszámot más szerzők. Ha tükörbe nézek reggel, és a kisgyerek tekintetét, aki szembe néz velem, állni tudom, akkor tisztességesen dolgoztam. És ennél nincs fontosabb egy gyerekíró életében.

A XVII. Győri Könyvszalonra egy gyerekeknek szóló könyvvel érkezik (Háry, a rettentő magyar vitéz). Anélkül, hogy belemennénk a részletekbe (olvasóink november 17-én, pénteken 17 órakor egy könyvbemutató keretében többet is megtudhatnak róla a Győri Nemzeti Színház csillárszintjén felállított pódiumszínpadon), annyit áruljon el, nehezebb-e egy alapjában felnőtteknek szóló ismert történetet átültetni a gyermekek nyelvére, mint kitalálni egy teljesen újat?

Annyit elárulok, hogy én végigröhögtem írás közben a történetet. Lehet-e nehéz az, ami magát az írót is szórakoztatja? Teljesen új lesz ez a Háry – a nyelvében. Tehát így egy teljesen új Háry hazudozza gyönyörűvé ezt a világot, azt a világot, amelybe a gyerek majd beleképzeli magát. Persze, van, akiben felmerül a kérdés, hogy szabad-e hazudni? Nos, szépen hazudni, úgy, hogy a hazugság valójában közmegegyezéses mese, szabad. Rég tartoztam már magamnak ezzel a munkával – Háry, Garay szerint, nagyabonyi volt, és én Abonyban nőttem föl, ami régen Nagyabony volt… Az átültetés és kitalálás kérdése ebben az esetben nagyon érdekes. Azzal, hogy kitaláltam egy teljesen új nyelvi világot a mesének, gyakorlatilag egy teljesen új mesét találtam ki. Úgy, hogy közben megtartottam egy régi történet minden elemét. Nehéz ezt elmagyarázni… De én értem… talán más is… el kell hozzá olvasni a könyvet!

tmoni