Pierce Brown: Vörös lázadás-trilógia (Vörös lázadás, Arany háború, Hajnalcsillag)

Horváth Gábor könyvkritikája

pierce-brown-voros-lazadas

Imádom a sci-fiket, ez már nyilvánvaló lehet azok számára, akik olvasni szokták az írásaimat, nem véletlenül van ebből a műfajból annyi kritikám. De még mindig meg tudnak lepni a sci-fi írók, ennek egyik eklatáns példája pedig a Vörös lázadás-trilógia. A régi követők (nem mindegy ugyebár, hogy követő, vagy kővető) azt is tudják, hogy kritikus tollal írok, nem rejtve el véleményemet, ha valamit rossznak tartok, ám ebben az esetben képtelen vagyok negatív jelzők használatára.

Ha valaki akar egy gigantikus homéroszi hőskölteményt: vegye meg a Vörös lázadás-trilógiát! Ha valaki elképesztően pörgős akciótúltengésben szenvedő kötetet akar: olvassa el a Vörös-lázadás trilógiát! Ha valaki egy egészen más világba vágyik remek figurákkal: ragadja meg a lehetőséget, hogy létezik a Vörös lázadás-trilógia! Ha pedig valaki valóságshowt nézne: pofozza fel magát… azaz hagyja a csudába, zúzza össze a tévét, és fogja kézbe a Vörös lázadást! De mindenképpen adjon neki egy esélyt!

Főszereplőnk, Darrow egy egyszerű bányász a Mars mélyén, aki abban a hitben él vörös kasztba tartozó sorstársaival, hogy fontos részei a társadalomnak, mivel ők hivatottak megteremteni a bolygó kolonizálásának feltételeit. Ám valójában más a helyzet, és a társadalmi piramis csúcsán lévő aranyak egyszerű rabszolgaként bánnak velük, néha odavetve egy-egy lerágott csontot a bányászoknak, vagy egy ostorcsapást kiosztva. Az időnkénti felkeléseket véresen megtorolják, ennek lesz áldozata Darrow felesége, akit nyilvánosan kivégeznek. Darrow-t megmenti a titkos ellenállás (Árész fiai), és bosszúszomját kihasználva aranyra műttetik át, hogy az elitbe kerülve bomlassza szét a rendszert. Darrow bekerül az aranyak közé, és nem csinálja rosszul.

Egy darabig nehezen tudtam eldönteni, hogy Pierce Brown vajon marxista-e, mert erősen ezen a vonalon indul a sztori. Csaknem Heinlein A Hold börtönében-jére emlékeztetett emiatt. Aztán egyre inkább hajlottam rá, hogy nincs itt semmi osztályharc, sőt a kötet végére tudtam, hogy mi sem áll messzebb a szerzőtől. Darrow barátokat szerez az aranyak között, majd ellenségeket a vörösök és más alsóbb kasztok tagjaiból, és fokozatosan ráébred, hogy a világ igencsak összetett, sem bosszú, sem düh által nem lehet vezetni, szükség van a tömegek munkájára, de az elit kifinomultságára és irányítási képességeire is, ha nem akarjuk vérfürdővé változtatni a világot. És erre még ezekkel sincs garancia.

Ha a trilógia egy-egy részét röviden kellene egy mondatban bemutatnom, valami ilyen lenne:
- Vörös lázadás: Görög-római mitológiába oltott kemény szociológia és politikai filozófia, leöntve Az éhezők viadala túlélési vetélkedős harcával.
- Arany háború: Gigászi űrhadjárat, igazi darálás szünet nélkül, cselekményorgia politikai játszmával, amelyet egy Michael Scofield stratégiai zsenialitásával vívnak Darrow és ellenfelei.
- Hajnalcsillag: Aprólékosan felvázolt dinasztiadöntögetés ötszáz oldalon keresztül, moralizálás a bukásról és felemelkedésről, hatalomról és dicsőségről.

A karakterek nagyon jók, gondoljunk akár pozitív, akár negatív alakokra, bár a szereplők olyan összetettek, hogy kategorizálni őket ez alapján nem lenne egyszerű. Musztáng az intelligens és dögös arany, Narol a jószívű, látszólag ügyefogyott vörös nagybácsi, Roque a kifinomult barát, mind-mind az ember szívéhez nőnek. Darrow, alias Arató az egész trilógia alatt harcot vív az aranyakkal, a világgal és leginkább magával. Persze a kedvenc Sevro au Barca, aki a „leggenyóbb” hősöket tartalmazó almanachban igen előkelő helyen szerepelne. Ám a történet is nagyon jó, ügyesen öltötte össze Brown a sokfelől ellopott ötleteket egyetlen szövetté, amely palást, sokszor igen komoly tartalmat fed el. Nem pusztán szórakoztat ez az elsöprő lendületű trilógia, hanem tanít, elgondolkodtat, és emellett persze azért veszettül szórakoztat. Az az igazság, hogy még a történet befejezését sem sikerült elbaltázni, pedig ez gyakoribb jelenség, mint kertévén a tehetségkutató. No, nincs valami meglepő csavar a Hajnalcsillag végén, vagy ilyesmi, egyszerűen arra következtettem a mai világunk kiszámítható hollywoodi produkciói alapján, hogy majd valami egyenlőséges demokráciamaszlaggal leöntve kapjuk meg a lezárást. Annál jobban örültem, hogy nem így történt. Amúgy az egész kötet tele váratlan – de nem logikátlan – fordulatokkal, és egészen biztos vagyok abban, hogy Pierce Brown nagyon jól szórakozott az írás során. A párbeszédek pörögnek, ugyanakkor életszerűen, nincsenek karakteridegen mondatok.

Azért figyelmeztetést is kell tennem: sokszor durva és kemény a könyv! A trilógia egyszerre vegyíti az Iliász, Az éhezők viadala, Az alapítvány-sorozat, a Végjáték és a Kill Bill elemeit, és ez nem pusztán jó, hanem egészen kiváló. A Vörös lázadás-trilógia egyértelműen az utóbbi években általam olvasott legjobb szórakoztató irodalmi mű. Az agyonajnározott bestsellereknél (A lány a vonaton, Az éhezők viadala, Holtodiglan, a borzalmas Alkonyatról és a még szörnyűbb A szürke ötven árnyalatáról nem is beszélve) lényegesen jobb, és csak abban bízhatok, hogy ha egyszer filmet készítenek belőle, az megkapja a kellő pénzt és színészeket, hogy valamit visszasugározzon a könyv varázsából.

A kiadás, azt leszámítva, hogy fűzött, minden dicséretet megérdemel. Egyszerű, mint egy ősi címer, puritán, mégis sokat mond. A borító mesél a történetről, de nem árul el túl sokat, letisztult, mégis figyelmesen megnézve összetett. Az sem mellékes, hogy a három kötetet a hasonló borító szép egésszé olvasztja össze a polcon. Igencsak emlékeztet a Star Wars új kiadására. Nagyon tetszik.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2017.10.27