Napóleon első konzul (1804. december 2-től császár) nagy katonai tábort hozott létre Boulougne-nál, Doverrel szemben. Az átkelés feltételei azonban hiányoztak, mivel Franciaország nem rendelkezett akkora hajóhaddal, amely a siker reményében elűzhette volna az Anglia partjait védő Royal Navy egységeit. A háború 1805-re koalíciós háborúvá lett (ez az ún. harmadik koalíciós háború), ahol mindkét fél igyekezett gyenge pontjaira szövetségeseket szerezni. Nagy-Britannia szárazföldi szövetségeseket gyűjtött maga köré (Oroszország, Ausztria, Nápoly, Svédország), míg Napóleon Spanyolországot állította az oldalára. Ez utóbbi ekkor még igen jelentős tengeri hatalom volt, s így jelentős flottával rendelkezett. Egy egyesült francia-spanyol tengerészeti erő már megpróbálhatta annyi időre ellenőrzése alá venni a La Manche csatornát, amíg a francia hadsereg katonáit szállító hajók áthajóznak Nagy-Britanniába.

Azonban ami matematikailag megoldható volt, földrajzi gondokkal nézett szembe. A franciák atlanti flottája Brest kikötőjében összpontosult, Bretagne-ban, míg a földközi-tengeri hajóhad Toulonban. A spanyol hajók támaszpontja Cádiz és a galíciai Ferrol volt. Hogy az ellenséges hajók összevonását meggátolja, a brit admiralitás blokád alá vonta ezeket a kikötőket. A toulon-i francia flottaparancsnok, Pierre-Charles Villeneuve 1805 elején az őt megfigyelés alatt tartó Horatio Nelson figyelmét kijátszva egy vihar idején sikeresen kijutott a tengerre, majd a Karib-szigetekre hajózott, hogy eltűnjön a követő szemek elől. Innen visszahajózott Franciaországba, hogy kiszabadítsa a Brest kikötőjébe zárt francia sorhajókat, de egy kisebb összecsapás során megbizonyosodott, hogy ez nem fog menni. Habár Napóleon türelmetlenül várta a francia flottát Boulougne-nál, Villeneuve Ferrolba, majd Cádizba hajózott, éppen az ellenkező irányba. A Villeneuve-vel elégedetlen császár ekkor úgy döntött, leváltja az angolokkal való csatától láthatóan rettegő admirálisát. Ennek hírére végül Villeneuve kifutott hajóival, majd csatába bocsátkozott október 21-én az angol flottával Trafalgarnál.

Voltaképpen az összecsapás elkésett volt. Oroszország és Ausztria hadba lépése miatt a Boulougne-nál lévő Nagy hadsereg (La Grande Armée) ekkor már felkerekedett, hogy megkezdje később legendássá vált austerlitzi hadjáratát, s a francia flotta megjelenése esetén sem kelhetett volna át a Brit-szigetekre. A trafalgari csatában a francia-spanyol hajóhad számbeli fölényben volt (33 sorhajó 27-tel szemben), ám ezeknek sem személyzete, sem parancsnokaik nem rendelkeztek olyan tapasztalattal, mint a britek. Emellett a francia forradalom óta a francia flotta teljesen demoralizálódott, s az ellátása sem volt éppen olajozott. A brit flottát Nelson irányította, aki egészen új és meglepő taktikai lépéssel akart végezni az ellenséggel. A sorhajók csatái rendszerint úgy szoktak kinézni a korban, hogy az ellenséges flották egymással párhuzamos vonalban hajóznak, miközben egymást lövik ágyúikkal. Egy-egy csatahajó 74-120 ágyúval rendelkezett, amely iszonyatos tűzerőt jelentett a korban, így az ilyen ágyúzás nagy pusztítást okozhatott a fából épült úszó szörnyekben. Nelson hajóit a szokásokkal ellentétben két oszlopba szervezve nem párhuzamosan, hanem merőlegesen vezette a francia-spanyol vonal ellen. S bár korábban egy csatában már elveszítette jobb szemét, s most megérezte közeli halálát, ennek ellenére kiadta parancsát: „Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye a kötelességét!”, majd a HMS Victory fedélzetéről támadásba vezette a brit hajókat.

A csata a felvonulásból adódóan veszélyesen kezdődött a britek számára. A merőlegesen vezetett roham miatt a francia és spanyol hajók teljes oldalsortüzet zúdíthattak rájuk már messziről, míg azok csak a hajó orrában lévő néhány löveggel tudtak felelni. Ám amikor a Victory és társai behatoltak az ellenséges vonalba, megfordult a helyzet, és a britek lőhettek összes ágyújúkkal a minkét oldalukon nekik orral és farral álló gall és hispán egységekre. A közelről leadott sortüzek iszonyú pusztítást okoztak. Villeneuve zászlóshajóját az angolok tönkrelőtték, a süllyedő Bucentaure-t az admirális kénytelen volt elhagyni. A franciák és spanyolok az életükért küzdve keményen ellenálltak, de nem volt valódi esélyük a professzionálisabb brit tengerészet ellen. Az sem segített, hogy egy francia mesterlövész eltalálta Nelsont, aki halálos sebet kapott. Az admirális még megtudta, hogy győzelmet aratott, csak azután lehelte ki lelkét.

A francia-spanyol flotta teljes vereséget szenvedett. A 33 sorhajóból egy elsüllyed, 21 került brit kézre, és csak 11 tudott elmenekülni. Villeneuve fogságba esett, miközben emberei közül 3300-an elestek, 8000-en pedig megadták magukat. Ehhez képest a britek 458 hősi halottja és 1208 sebesültje igen mérsékelt veszteségnek számított.

A trafalgari csata eldöntötte, hogy Napóleon nem lesz képes sikeres inváziót vezetni Nagy-Britannia ellen, bár a december 2-i austrelitzi csata azt is eldöntötte, hogy ennek ellenére a kontinensen a francia diktátor hatalma töretlen marad.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.