170

Mitől nő a nő?

Olga Delane: Szibériai szerelem – filmkritika

sziberiai-szerelem-plakat

Nő-e a nő férj, gyerekek nélkül? – ez a fő kérdése a Berlinben élő Olga Delane második egész estés dokumentumfilmjének, a Szibériai szerelemnek. Másképp fogalmazva: mi kell ahhoz, hogy egy nő boldog és elégedett legyen? A filmbeli szibériai férfiak – a rendező rokonai – a boldogság témájához csak érintőlegesen kapcsolódnak, ugyanakkor határozott állásfoglalásuk az, hogy nem normális, hogy a rendező 35 évesen még nem evezett be a családi élet biztonságos révébe.

Asszonyaik az elviek és a beszólások szintjén maguk is osztják uruk álláspontját, ám aztán mesélnek. A személyes érintettség dacára Olga Delane rendező nem foglal állást (ahogyan e sorok írója sem, s kerülni fogja a félreérthető ironizálást, s az annak látszható idézőjelek használatát is). Azt, hogy a kérdés messze nem elméleti, s hogy a feminizmus gyakorlati elfogadottsága hol tart, a nézőtéri reakciók pontosan jelezték. A Szibériai szerelem című filmet a 14. Jameson CineFesten, Miskolcon láttuk.

A 2010-es évek óta a CineFest egyik alapélménye, hogy telt házasak a vetítések. Üröm az örömben, hogy nem lehetünk biztosak abban, bejutunk-e a kiszemelt filmre. Ezzel a háttérrel érvényes, hogy egyik szemünk sírt, a másik nevetett, amikor azt hallottuk a segítőkész önkéntestől: ahhoz, hogy biztosan beférjünk a terembe, nagyjából egy órával korábban érdemes sorba állni. A jó oldala, hogy ez éppen a most tárgyalt doku előtt hangzott el, s a fesztivál szervezőit ezúton is kérjük, találjanak ki valamit, hogy az értékes fesztiválidőt ne szorongással töltsük. (Köszönjük).

Olga Delane (1977) családjának hosszas ügyintézést követően a rendszerváltás(ok) idején, 1993-ban sikerült német származásuknak köszönhetően Krasznokamenszkből Németországba telepednie. A fiatal rendező-fotográfus az utóbbi öt évben számos alkalommal tette meg a hosszú utat kelet-szibériai szülőföldjére. Élményeiből, tapasztalataiból sorra születtek képei, rövid- és egész estés filmjei.

Első hosszú dokumentumfilmje, a 2013-ban készült Végállomás: Krasznokamenszk. Hazalátogatás (a filmet a rendező oldalán lehet és érdemes megnézni) tematikai előzménye a Szibériai szerelemnek, emellett sok olyan információt is tartalmaz, amelyek jelentésgazdagon árnyalják a bevezetőben említett magánéleti kérdésre koncentráló újabb alkotást. Mindkét film egy-egy szibériai utazás elbeszélése, a rendező a saját életének elemeit használja föl, s maga narrálja a történéseket. Az elsőből megtudjuk, hogy az apját nem ismeri, mert a férfit Olga születésekor behívták a legendásan kemény szovjet hadseregbe, a szülők házassága ezt követően tönkrement. Berlinbe költözésük óta apa és lánya nem is hallottak egymásról, így a lány első hazaútjának legfontosabb tétje: találkozik-e az apjával, s ha igen, mit tudnak kezdeni egymással. Olga kapcsolatfelvételi próbálkozásai sorra kudarcot vallanak, s az apjához való útkeresés stációi között bemutatja Krasznokamenszket és lakóit. Az 1967-ben Kelet-Szibériában az urán bányászatára és dúsítására alapított, mára közel hatvanezres település középkorú és idősebb lakói határozottan büszkék városukra. Magukénak érzik, mert részt vettek építésében, s már-már kérkedve emlegetik, hogy a szovjet érában zárt város voltak. Hiszik is, nem is, hogy a megélhetésüket biztosító urán veszélyes lehet az egészségükre, sőt az életükre is. Pedig a környék lakott területei szerepelnek a magas sugárszintű települések jegyzékében, s az itt élők várható élettartama mindössze negyvenkét év. Krasznokamenszk és a hozzá tartozó Oktyabrszkij falu – ami közvetlenül az uránbánya fölé (!) épült – lakosai réges-rég lemondtak arról, hogy a kezükbe vegyék a sorsukat. A város amúgy nagyon kedves, előzékeny polgármestere ilyen hozzáállás mellett bátran oktathatja ki azt, aki szót emelne a veszélyek ellen: nem kéne annyit inni, dohányozni, kábítószerezni, akkor nem hiányozna a településről a középnemzedék, élnének itt fiatalok is!

Szibéria lenyűgöző arcai közül egy (továbbiak itt)

A városhoz közeli börtöntelep legnevesebb fogvatartottja Mihail Hodorkovszkij, egykori miniszter, a Jukosz valamikori főrészvényese, az egyik leggazdagabb orosz volt, akit egyebek mellett adócsalásban, pénzmosásban találtak bűnösnek. A krasznokamenszkiek nem ok nélkül reménykedtek abban, hogy nevezetes „vendégük” jóvoltából fellendülhet az idegenforgalmuk, hiszen a város teljes szállodakapacitását már azok az újságírók kimerítették, akik az oligarcha odaszállításának már a hírére rögtön odautaztak, igaz, ez nem volt különösen nagy teljesítmény, mert csupán a Centralnaja állt rendelkezésre. Úgy hírlik, a helybeliek a hotelár háromszorosáért tudták kiadni szobáikat. A zsurnalisztainvázióra a hatóságok az – amúgy gyakran visszasírt – szovjet időket idézően reagáltak: utakat hozattak rendbe, sőt, még a régóta ígérgetett távfűtést is beindították. Ellenőrizhetetlen hírek terjedtek arról is, hogy Hodorkovszkij-túrára szakosodott vállalkozások jöttek létre, s még egy Hodorkovszkij-múzeum terve is felröppent.

Mindez a nagypolitikai vetület azonban pusztán anekdotikus mellékszál, éppen annyira érdekli a rendezőt, amennyire a helyieket. Ők úgymond a maguk dolgával foglalkoznak, határt vonnak önmaguk és a közélet közé. Minimális a beleszólásuk, dehogy frusztrálják magukat a megértésével. Apa és lánya végül találkoznak, először és sajnos utoljára is. A férfi nem sokkal a lánya elutazása után, 53 évesen meghalt.

Az egyéni sors irányíthatatlanságának elfogadása jellemző a Szibériai szerelemre is. Berlin – Krasznokamenszk légvonalban mindössze 6000 km. A szocializációs különbségek azonban mérhetetlenek. A trailerben 1’16-tól látható jelenet a legmegrázóbbak egyike. A nagyi fiatalkoráról esik szó, s nem a hatáskeltő túlzás kedvéért hangzik el, hogy az ő idejében az asszonyokat uruk és parancsolójuk szó szerint halálra is verhette. Az elkínzott arcú, madárcsontú idős asszony alig titkolt büszkeséggel jelenti ki: De én még mindig élek! (A férje már régen nem.) S ha Olgát megverné egy férfi, azonnal belehalna, igaz-e?

Tulajdonképpen el is jutottunk a dolgok velejéig. Mert a Berlinben szocializálódott Olgának csak az elbeszélhetőt mondják el a nők, s az is éppen elég. „Hozzászoktam (a férjemhez). Hogyan is lehetnék meg nélküle?” – kérdezi egy szép vonású, fáradt arcú fiatalasszony, aki az interjú alatt mindvégig tevékenykedik, míg az embere az ágyon hever. Egy másik férj a nők köztudomású gyöngeségére hivatkozik, mire a felesége nyakon önti egy locsolókannával. Jót nevetnek a kedves csínyen, a világ tulajdonképpen rendben is van. A filmben ez a házaspár tűnik a legkiegyensúlyozottabbnak, kapcsolatuk humorral teli, élő, eleven. Hogy valójában milyen, azt az a történet mutatja meg, amikor az asszony úgy dönt, beköltözik a városba. Azt gondolja, most, hogy már kirepültek a gyerekek, ideje kicsit a saját kedvére élni, színházba, moziba járni, vásárolgatni. A férje támogatja a döntését, ám nem tart vele, neki a gazdálkodás az élete, nem tudja ott hagyni a tanyáját. Az asszony pár hónap külön élés után visszaköltözik. Nem tudott egyedül megszokni, magányosnak, kiszolgáltatottnak érezte magát. S az élet visszatér a korábbi, a rendes kerékvágásba.

Mi kell ahhoz, hogy egy nő boldog és elégedett legyen? A szibériai férfiak határozott állásfoglalása az, hogy nem normális (így!), hogy Olga 35 évesen még nincs férjnél, s gyerekei sincsenek. Az élet akkor normális, ha a férfi az úr a háznál, a nő dolga pedig a háztartás, a gyerekek nevelése. Az asszonyok a kijelentések szintjén maguk is osztják ezt a véleményt, s aztán mesélnek. A történeteik, a gesztusaik, az arckifejezésük a férfiakénál jóval összetettebb véleményt tükröznek. A fiatalok vagy belenyugszanak elődeik patriarchális, a nőket alaposan kizsákmányoló, a család érdekeit mindenek fölé helyező gyakorlatába, vagy elmennek. A csöndes szembeszegülést, a lassú változtatást csupán egy fiatal lány képviseli.

Elsőre talán meglepő lehet, de a Szibériai szerelem történeteinek valódi mélységét a teljes ellenpont, Ruben Östlund – korábban szintén a CineFesten bemutatott – Lavina (Turist, 2014), s részben az idei A négyzet (The Square, 2017) című filmjeivel összevetve érdemes tárgyalni. Mindkét alkotásnak megvan a nagyon masszív elméleti háttér-elképzelése, s mindkét alkotás azt mutatja meg, mennyit érnek a mégoly szép elméletek a gyakorlatban.

Az emberi, s benne a női jogok magától értetődése a nyugati kultúrában olyan elvárásrendszert hozott létre, ami totális ellenpontja mindannak a patriarchális követelményrendszernek, amit a Szibériai szerelemben láthatunk. Az elméletek gyakorlati megnyilvánulásainak egymás mellé állítása mindkét praxisnak kiemeli mind az előnyét, mind a hátrányát. A Lavina férfi hősének, Tomasnak (Johannes Kuhnke) – az empátiát elméletileg középpontba helyező – társadalmi elvárások szerint a hétköznapokban ugyanazon a fontossági szinten kéne kezelnie a felesége és a gyerekei érdekeit, mint a sajátjait. Életveszély esetén pedig a maga élete mentése helyett a családja megóvása volna a kötelezően elvárt. Tomas a lavina megindulásakor reflektálatlanul, sokkos állapotban menti magát, felesége, Ebba (Lisa Loven Kongsli) hiába szólongatja. A Szibériai szerelem világképe ezzel szemben az, hogy az otthonért az asszony a felelős, a külvilággal szembeni védelemért, a család ellátásáért pedig a férfi. Ez utóbbit, az úgynevezett hagyományos családmodellt nem volt képes alapjaiban módosítani a nők munkavállalásának több mint másfél százados története sem. Ennek tudatában jobb, ha az ember fölkészül, hogy a film Nyugat-Európában szocializálódott férfi nézői esetleg úgy nyilatkoznak: jó volt látni, hogy ott Szibériában még rend van. És nem vicceltek, mert neveltetésük dacára sincs szemük arra, hogy a Szibériai szerelem képsorai mögé lássanak. Hogy észrevegyék, amiről a férfiak nem, a nők pedig csak gesztusokkal beszélnek: a terhek bejáratottan egyenlőtlen viselését.

A Szibériai szerelem ugyanis hibátlanul mutatja azt, ami elsődlegesen látható: a működő, gyerekeket nevelő együttéléseket, azaz szigorúan véve a női oldalt. Mi itt Kelet-Európában pontosan értjük, mennyire magától értetődik, hogy a nőknek az úgynevezett egyenjogúság jegyében a háztartás, a család mellett munkahelyük van, s a háztájiban is dolgoznak. Arról még csak-csak esik szó, mit tesznek a férfiak a család ellátásáért, arról azonban szemérmesen és ritkásan, mit tesznek a védelme érdekében. Nem is igen eshet, hiszen a világnak azon a területén elenyészően csekély a lakosság beleszólása az őt érintő ügyekbe (ld. a legközvetlenebb veszély, az uránbányászatról elmondottak). Látszatra persze, hogy rend van, hiszen a fáradt nőknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy energiarabló vitába bonyolódjanak urukkal, netán lázadozzanak. A nőmozgalmak története világosan megmutatta, hogy az egyenlő munkamegosztásért meg kell küzdeni, jog akkor van, ha megadják. A szibériai asszonyok tolsztojánus belenyugvással viselik terheiket, nem mellesleg a férfiak súlyos vagy hétköznapi alkoholizmusát, és pontosan tudják, hol a helyük. Paradoxnak tűnhet, pedig nem az, hogy a belenyugvás a terhekbe segíthet azok elviselésében. Számukra nem több „first world problem”-nél, ami nem a közvetlen túlélést szolgálja, azaz a nagy része mindannak, ami cikkünkben fölmerült, köztük a boldogság tulajdonképpen definiálhatatlan fogalma is. Így szép a szerelem és szép a családi béke ott, a messzi Szibériában.

„Megtanítlak arra, hogy lásd a szelet” - képsorozat

Szibériai szerelem (2016)
rendező: Olga Delane
forgatókönyv: Olga Delane, Frank Müller
operatőr:, Olga Delane, Nikolai von Graevnitz
vágó: Philipp Gromov
hangmérnök: Timo Witthette
zene: Russian Fokbeat
producer: Frank Müller, Linda Meier-Matern
Doppelplusultra Film und TV Produktion, Bildschön Filmproduction, Aljazeera Documentary Channel, Rundfunk Berlin-Brandenburg, ARTE
Cinefest, 2017. szeptember 8-17. Miskolc

Boronyák Rita
Forrás: filmkultura.hu

2017.10.18
49