Ahogy máshol is volt már ilyen, az este előzenekarát sikerült úgymond hozott anyagból megoldani, hiszen elsőként Joe Sumner, az énekes legidősebb fia szórakoztatta a közönséget egy nagyon szimpatikus szólókoncerttel. Persze ez sem akárhogyan történt, hiszen indításként a 57th & 9th lemez egyik legjobb dala, a Heading South on the Great North Road hangzott el, melyben Sting és teljes zenekara is közreműködött. Kifejezetten okos és elegáns megoldás volt ez, hiszen így a főhős adott egyfajta rangot a bemelegítő koncertnek. Az ilyen volumenű rendezvényeken általában totális érdektelenséget kiváltó előzenekarokkal ellentétben gyakorlatilag az este szerves része lett a kisebbik Sumner előadása, pláne, hogy később kiderült, a fő szám egyik vokálénekesét is személyében üdvözölhetjük. De ne szaladjunk ennyire előre!

Joe Sumner messziről megdöbbentően hasonlít az apjára, emellett énekhangja is hasonló karakterű. Szólódalai azt az utóbbi időben ismét egyre nagyobb népszerűségnek örvendő egy szál gitáros, storyteller vonalat viszik, amivel ugyanúgy ki lehet állni egy kocsma sarkába, mint egy aréna színpadára, ha az ember jól csinálja. És nem is volt ezzel gond: a rendelkezésére álló szűk félórában kitűnően hangulatba hozta a közönséget, a szó jó értelmében kedves, intim hangulatú dalaival. Pedig ez a műfaj pont az egyszerűsége miatt nehéz, hiszen csak te hibázhatsz, ha egyedül vagy a színpadon. Az ifjabbik Sumner azonban kifogástalanul énekelt és gitározott, különösen az elmondása szerint gyermekeinek írt altatódal, a Jelly Bean volt emlékezetes, bár nem vagyok benne biztos, hogy pont elalvásra alkalmasak az ilyen magas hangfekvésű énektémák, de hát ez legyen a legnagyobb baj. Ha Sting lenne az apám, bizony kétszer is meggondolnám, hogy zenélni kezdjek, hiszen egy ekkora árnyékból a világ egyik legnehezebb dolga kilépni, ugyanakkor Joe Sumner a saját jogán is figyelemre méltó előadó, szívesen megnézném egyszer egy klubban, önálló koncerten is.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Az átszereléssel érthető módon sokat nem húzták az időt – nem nagyon volt mit átszerelni –, és úgy negyed óra múlva el is kezdődött Sting koncertje a már említett Synchronicity II-vel. A The Police egyik legnagyobb klasszikusát kissé áthangszerelt, nyugisabb változatban játszotta a zenekar, és mivel ekkor még a hangzás sem állt össze teljesen, kicsit meg is ijedtem, hogy ez a kényelmes, öreguras megközelítés lesz az irányadó, de aztán alaposan rám cáfoltak. A második, If I Ever Lose My Faith in You már szinte lemezminőségben szólt, és innentől kezdve jó másfél órán keresztül egy igazi slágerparádé vette kezdetét, melyben majdnem ugyanakkora súllyal kaptak helyet a Police legnépszerűbb dalai, mint a szólókarrier egyes állomásai.

Ahogy a legutóbbi albumnak, a koncertnek is volt egyfajta vissza a gyökerekhez hangulata, ennek megfelelően a zenei körítést is a lehető legegyszerűbb eszközökkel oldották meg: az alap kétgitáros rockzenekari felálláson kívül az egyetlen extra hangszer egy harmonika – utólagos kiegészítés: a témában tájékozottabb olvasóink szerint bandoneon – volt a vokálszekció másik felét adó Percy Cardona kezében, aki több alkalommal is ellopta a showt a többiek elől fesztelen, széles mosolyú játékával. Láttam már ilyen megoldást korábban, Peter Gabriel akusztikus blokkjában, de hasonló hangszerelésű koncerten még soha, ehhez képest semmilyen hiányérzet nem maradt bennem, pedig Sting nem arról híres, hogy dalaiban szűken méri az ilyen-olyan fúvós és billentyűs szólamokat. Érdekes momentumként a Fields of Gold gitárszólója tangóharmonikán szólalt meg, ami kissé váratlanul ért, de ebben a zenei környezetben abszolút helyén volt a dolog.

A hangszeresek méltatására csak a rend kedvéért térek ki, hiszen aki az Every Breath You Take-nél egy fokkal mélyebben ismeri Sting munkásságát, az tudja, hogy mindig elsőrangú zenészekkel veszi magát körül. A régi társ, Dominic Miller gitáros természetesen most sem hiányzott, nevéhez méltón játszott, a másik gitárt pedig fia, Rufus Miller kezelte, ezzel létrehozva a másik apa-fia párost a színpadon. Fazonra körülbelül csereszabatosak, bár a fiatalabbik Millert akár egy szélesterpeszes southern rock zenekarból is szalajthatták volna, ő a Petrol Headben engedte el magát igazán, és ha már volt rá alkalma, le is tette a névjegyét egy remek szólóval. Igazán szép, bensőséges pillanat volt az is, amikor a Shape of My Heart végén egymás mellett állva passzolgatták a szólamokat. A doboknál egy igazi veterán, Josh Freese ült, aki nevéhez és elődeihez méltón játszott, és aki ebben az őserejű, mégis agyas rockdobolásban vitán felül a legnagyobbak közé tartozik. Stewart Copeland témáit finoman szólva sem könnyű eljátszani, ehhez képest Freese a Walking on the Moonban olyan húzással törte a ritmusokat, mint nagyanyám főzés előtt a spagettitésztát.

Talán ellentmondás, de a zenekar leginkább visszafogott tagjának épp Sting tűnt, bár aztán a Roxanne-ben rájöttem, hogy a minimalista basszusgitározás koncepció ezúttal, hiszen amikor igazán megtépkedte a húrokat, akkor levitte a fejem a bőgő, egyébként meg szépen, elegánsan aládolgozott a többieknek, bármiféle magamutogatás és sallang nélkül. Mindeközben olyan természetességgel énekelt voltaképpen lemezminőségben, mintha lemenne tejért a boltba, és ez a nemes egyszerűség, görcsmentesség az egész koncertet meghatározta: semmi sem történt, ami nem volt szükséges, de ott volt minden, aminek ott kellett lennie; áramlott, beszélt a zene, akármennyire is közhelynek tűnik ez. A dalokba néha belekavartak, nem feltétlenül ragaszkodtak a lemezváltozatokhoz, de ennyi, akár előre tervezett spontán megmozdulás, bőven belefér, ilyesmiktől koncert a koncert, nem attól, hogy az ember zenegép üzemmódra vált, és szolgai módon lenyomja a kötelező köröket.

Egyetlen problémám volt csak, ez pedig paradox módon épp a koncert slágerparádé jellege. Értem én, hogy a közönség nagy része a legnépszerűbb dalokat szeretné hallani, ugyanakkor egy olyan erős lemezről, mint a 57th & 9th, vétek mindössze két számot teljes hosszúságában, kettőt pedig félig eljátszani, pláne, hogy elvileg ugye ehhez az anyaghoz kapcsolódik a mostani turné. Nyilván szép pillanat volt, amikor a Joe Sumnerrel előadott Ashes to Ashes című David Bowie-feldolgozásból átváltottak a 50,000 refrénjébe, és a ráadásblokkban is kitűnően átkötötték a Next To You-ból az I Can’t Stop Thinkning About You-t, de ezeket akár végig is lehetett volna játszani, simán vannak olyan jó dalok. Ugyanígy egy-egy múltidéző Police-slágert is simán becseréltem volna mondjuk a One Fine Day-re, vagy az If You Can’t Love Me-re. De ez már csak az én szőrszálhasogatásom, mert amúgy mindent megkaptunk, amit Stingtől várni lehetett, az Englishman in New Yorktól a minden korábbinál nagyobb ovációt kiváltó Every Breath You Take-ig, ahol ismét kiderült, hogy az okostelefon napjaink öngyújtója. Így vagy úgy, az ismert mondást idézve Sting továbbra is a popzene bioetanollal működő Rolls Royce-a, ahogy ezt most is fényesen bebizonyította. Soha ennél rosszabb családi vakációt.

Kovács Attila
Fotók: Artlasso.hu
Forrás: langologitarok.blog.hu