Azóta is több szaklap a világ legjobb sorozataként hivatkozik rá, amely alapvetően formálta át a televíziós sorozatgyártás műfaját (ld. Miért éppen Alaszka?, X-akták, Lost – Eltűntek, True Detective és még hosszan folytathatnánk a sort). Így már önmagában az is kérdés volt, hogy 25 év után lehetséges-e egy ilyen egyedülálló siker folytatása. Mit fog szólni a friss részekhez az a közönség, amelyik egész generációjának életérzését határozta meg a Twin Peaks?

Szeptember eleje, a 3. évad befejeződése óta kérdésünkre könnyen kaphatunk konkrét választ. Mivel a Twin Peaks kommentálásának az internetezés hőskorába visszanyúló hagyománya van – az első két évad értelmezését is már szenvedélyes viták kísérték a világhálón –, ezért cikkünkben, ez előtt tisztelegve, az interneten leggyakrabban előforduló kommentekből kiolvasható véleményeket osztjuk meg az új évaddal kapcsolatban, összevetve a sorozat első számú alkotójának, David Lynch-nek az itt-ott elvétve elszórt, szűkszavú nyilatkozataival és saját megjegyzéseinkkel.

A rendező, David Lynch szánt szándékkal ment a rajongói elvárások ellen

Több fórumon, kritikában, kommentelőben felmerült, hogy a rendező szándékosan nem akarta megteremteni azt a nosztalgikus atmoszférát, amely a régi Twin Peaks-et idézte volna, mert tudta, hogy éppen ez az, amit várnak tőle a nézők. Ebben minden bizonnyal van valami. Ez a gondolkodásmód azonban inkább abból fakad, hogy David Lynch – aki egyébként bevallottan rajong a tv-sorozat formáért –, pontosan tudja a jó sorozat receptjét: a paradoxont, miszerint egyszerre kell az ismerőst megmutatni és valami meglepőt nyújtani. Azaz a késhegyen kell elmenni: egyszerre kell kiszolgálni a néző megszokottal szembeni elvárásait, mégis ezzel együtt valami újszerűvel is előrukkolni. David Lynch az új évadban nem tesz mást, mint követi ezt a receptet. Ráadásul, különösen magához képest, meglehetősen szabályosan folytatja sorozatát. A Twin Peaks 2. évadának utolsó részében a titokzatos Vörös szoba Laura Palmerje ezzel a mondattal búcsúzik Dale Cooper-től: „Találkozunk 25 év múlva”. A sorozat idejében és a két évad között pedig pont 25 év telik el. Lynch a biztonság kedvéért a néző figyelmét erre fel is hívja: ezzel a jelenettel kezdi a 3. évad nyitó epizódját.

Amiben a 3. évad gyökeresen más, az a helyszín: a nyomozás ezúttal kiterjed, az egyébként fiktív kisvároson, Twin Peaks-en túlra, az egész Egyesült Államokra (New York, Las Vegas, a Pentagon, külvárosok, repülőterek, az U.S.A. majd összes jellegzetes helyszíne feltűnik), de látunk Rio de Janeiro-ban és Mexikóban játszódó jeleneteket is. Ezzel Lynch szintén nem szánta el magát szokatlan lépésre, bevett, rendszeresen alkalmazott sorozat-építő logikát követ. Általában a TV-sorozatok helyszíneit a következő évadokban, a karakterek fejlődésével párhuzamosan, egyre jobban kiszélesítik, ennek sokszor az a prózai oka, hogy az esetleges sikernek köszönhetően egyre több pénzből gazdálkodhatnak az alkotók. Lynch-nek ezzel egyértelműen a célja az volt, hogy ezúttal egy szélesebb társadalmi spektrumot mutasson be.

Ez a Twin Peaks már nem az a Twin Peaks

Rögtön a 3. évad első epizódjainak bemutatása után a kommentekben felerősödtek azok a hangok, melyek amiatt panaszkodtak, hogy a Twin Peaks már nem a régi: „Ez már nem a Twin Peaks. Ez már nem nyújtja ugyanazt az élményt. A Twin Peaks már nem ugyanolyan jó, mint hajdanán. Milyen kár…”, stb. Ugyan az ikonikus beállítások (pl. a fenyvesek és a fűrészmalom képei), motívumok (kávé, pite, fenyőfa imádat, stb.), zenék (Angelo Badalamenti feledhetetlen szólamai) valóban csak nyomokban jelennek meg, az új évad mélyebb rétegeiben mégis éppen hogy rengeteg egyezést mutat az eredetivel.

Laura Palmer, a 17 éves drogfüggő gimnazista lány gyilkosa utáni nyomozás során megismerjük a kisváros lakóit, akikről fokozatosan kiderül, hogy mindenféle titkokat rejtegetnek, és egészen fura szerzetek is vannak közöttük, mint a függönymániás félszemű Nadine, a tuskójával beszélgető Tuskó Lady vagy a szellemeket látó Sarah Palmer. A zárt közösségbe érkezik meg a világot megváltani akaró Dale Cooper FBI-ügynök, aki lelkes, fiatal, agilis, akit lenyűgöz a vidéki élet, és kifogyhatatlan energiákkal veti bele magát a Palmer-gyilkosság felgöngyölítésébe. Twin Peaks ikonikus helyei, mint a kocsma, a Roadhouse, ahol Juliee Cruise énekel és a börtön kiemelt jelentőségű és hangulatú helyek lesznek. A nyitó epizód végére bizonyossá válik, hogy itt többről van szó puszta gyilkosságnál, és sötét, természetfeletti erők működnek a háttérben. Aztán egyre nagyobb szerepet kapnak az álmok és jelenések, melyeknek központi helyszíne és szereplői a titokzatos Vörös szoba és annak lakói lesznek. Miközben az is egyre bizonyosabbá válik, hogy nem arra megy ki a játék, hogy Laura Palmer gyilkosának a kiléte megoldaná az egyre bonyolódó rejtélyek sorát.

A második évad végére az addig feltétlenül jó és a racionális megoldásokban hívő Cooper végül elkárhozik úgy, hogy „lelke” a Vörös szobában reked, míg gonosz alakmása kerül ki a külvilágba. Az új sorozat ugyanezekből az elemekből építkezik. Itt is egy titokzatos gyilkosság szálainak a felgöngyölítésével indul a cselekmény. Itt is megismerjük a legváltozatosabb szereplők legbelsőbb titkait a nyomozás során. Itt is természetfeletti erők működnek a háttérben, és változatlanul fontos hely a Roadhouse, ahol most a legkülönfélébb zenekarok lépnek fel, valamint a Twin Peaks-i rendőrség börtöne. Lynch pontosan folytatja a 2. évad befejezésének cselekményét: a gonosz Cooper tevékenykedését látjuk a külvilágban, míg a két világ között rekedt jó Cooper próbál visszatérni, hogy helyrebillentse a helyrehozhatatlant, azaz megállítsa a sötét erők terjedését.

Lynch a Twin Peaks 3. évadával valójában nemcsak a Twin Peaks folytatását készítette el, hanem az eddigi Lynch-életmű folytatását is

Ez pontosan így van. Sőt, voltaképpen összegzi eddigi munkásságát. Mindezt úgy, hogy nem válik önismétlővé. Egy olyan szintézisét alkotta meg az eddigi életműnek, ami mégiscsak fordít egy újabbat az eddigi képleten. Filmjeiben mindig felvázolja egy a szereplőknél nagyobb, természetfeletti rendszer működését. A „rendszerrel” leginkább az álmaikon keresztül kerülnek kapcsolatba a szereplők. Ám a film végére a metafizikai sík, az álom és a valóság végérvényesen összecsúszik. Ez már így volt a korai kisjátékfilmjeiben is. A Twin Peaks 3. évadának fekete-fehér némafilmeket és az expresszionista stílust idéző jelenetei, archaizáló trükkfelvételei a korai rövidfilmjeit és első nagyjátékfilmjét, a Radírfejet idézik. A 90-es és a 2000-es években készült nagyjátékfilmjeiben (Útvesztőben, Mulholland Drive – A sötétség útja, Inland Empire) a központi kérdések a szereplők identitása körül forognak. Kik vagyunk egy olyan korban, amelyben semmi sem biztos, mindennek az ellenkezője is „igaz”: nincsenek biztos elvek, eszmék, ideológiák, amelyek mentén el tudjuk dönteni, hogy mi helyes és mi nem.

„Ha mindez így van, akkor felcserélhetőek vagyunk-e másokkal?” – teszi fel a kérdést a világ egyik legnagyobb élő kortárs filmrendezője. Az Útvesztőben-ben valaki más került a feleséggyilkos főszereplő, Fred Madison helyére. A Mulholland Drive-ban és az Inland Empire-ben a karakterek különböző alteregói is megjelennek, az időrend megbomlik, álom és valóság összekeveredik. A mester az új Twin Peaks-ben, különösen annak záró epizódjában ezeket a motívumokat gondolja tovább.

Az új évadban nemcsak a Twin Peaks korábbi részeiben szereplő színészek tűnnek fel. Lynch leginkább a színészválasztással leplezi le, hogy ezúttal az életmű összegzéséről van szó. Ugyanis katalógusszerűen gyűjtötte össze szinte az összes eddigi filmjének színészeit, akiket ráadásul a korábbiakhoz hasonló karakterek eljátszására kért fel. Robert Forster ugyanúgy egy a megmagyarázhatatlan események felett naivan értetlenkedő rendőrt alakít, mint a Mulholland Drive-ban. A jóban hívő Naomi Watts ezúttal is egy amnéziás karaktert, most Cooper ügynök alteregóját, Dougie Jones-t segíti terelgetve, egészen addig, míg újra bele nem szeret. Patrick Fischler most a sötét erőket szolgáló Duncan Todd, először, mint titokzatos álmát elmesélő figura tűnt fel szintén a Mulholland Drive-ban. Laura Dern (Kék bársony, Veszett a világ, Inland Empire) vagy a 2 héttel ezelőtt, 91 éves korában elhunyt kultuszszínész, Harry Dean Stanton (Twin Peaks: Tűz jöjj velem, A cowboy és a francia, Straight Story – Az igaz történet) pedig visszatérő vendégei a Lynch-életműnek. Az sem véletlen, hogy ebben az évadban Lynch a saját maga által alakított karaktert, az FBI megbízott igazgatóját, a nagyothalló Gordon Cole-t helyezi a szerteágazó cselekmény középpontjába.

Lynch ezúttal sem varrja el a szálakat, az utolsó rész pedig egyenesen a totális őrületbe fordul

A legtöbb kritika emiatt érte már a Twin Peaks 2. évadának a lezárását is, de majd az összes Lynch-filmre jellemző, hogy a cselekmény nem klasszikus lezárással ér véget. A kommentekből az egész 3. évad sugárzása alatt kiérezhető volt az afölötti félelem, hogy bizonyos, izgalmasnak ígérkező szálak meg lesznek csonkítva, esetleg nem a megfelelő módon lesznek lezárva, ne adj isten semmilyen módon nem fognak összeérni. A végkifejlet ismeretében a félelem tökéletesen megalapozott volt.

Tudnunk kell azt, hogy Lynch-nek úgy általában nem célja filmjeinek a cselekményszálait tökéletesen elvarrni. Természetesen ettől még a csalódásunk nem múlik, de talán enyhül, ha kicsit jobban megismerjük a rendező sajátos munkamódszerét. Lynch kézművesként dolgozik a filmötleten. Az ötlet megérésének a folyamatát hagyja „magától” működni, és semmilyen módon nem akarja leuralni, például azzal, hogy olyan elérendő cél lebeg a szeme előtt, miszerint a cselekményszálakat mindenképpen el kell varrni. Mindig az ötlet gyökereihez tér vissza. Nála mindig az ötletből fakadó történet súgja meg, hogy mit kell tenni, amit ő szándékai szerint hűségesen követ. Tehát nem klasszikus úton bonyolítja a cselekményt, hanem intuitíven követi vízióját. Ezért nincs vége bizonyos szálaknak, de cserébe mindig valami nagyon eredeti végeredményt kapunk. Egyáltalán nem a néző átejtése, elvárásainak a kijátszása a cél, hanem egy sajátos esztétikai elv betartása. Hasonló felfogásból hagyja nyitva ezúttal is az utolsó rész végét. Szerinte amint a néző egyértelmű választ kap valamire, és megtudja, hogy pontosan mi mit jelent, vagy hogyan készült, az azonnal elrontja a film által nyújtott élményt. Azt szeretné, hogy a néző kezdjen el dolgozni a saját értelmezésén, amihez magába kell néznie, tehát saját magán kell dolgoznia. Lynch biztos benne, hogy az út végére mindenki képes lesz levonni egy saját, érvényes következtetést a látottakból.

Az egy hónap távlatából annyi mindenesetre biztosan levonható, hogy a Twin Peaks 3. évada nagyon megosztotta mind a kritikusokat, mind a közönséget. A sorozat nézettsége a televízióban egyáltalán nem volt kimagasló, és visszafogott kritikai visszhang követte, viszont az idei cannes-i filmfesztiválon – ahová Lynch a Twin Peaks első két évadának előzményeit feldolgozó mozifilm, a Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! hírhedtté vált 1992-es kifütyülése óta először tette be a lábát –, a 3. évad első 4 részének bemutatása szűnni nem akaró álló tapssal ért véget, valamint elismerő kritikák követték. Egy biztos tehát, az új Twin Peaks sem hagy senkit hidegen: az interneten fellelhető töretlenül szenvedélyes kommentek és viták alapján David Lynch vízióiból levonható következtetésekre változatlanul kíváncsiak vagyunk. Ennél többet egyetlen alkotó sem kívánhat magának.

Vízkeleti Dániel
Forrás: filmkultura.hu