„Lucifer:
Előre csak önhitten útadon,
Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.”
(Negyedik szín)

A Tragédia által felvetett kérdések mindig is mozgatták az emberiséget, és ma is életbevágóak. Ezért őrzi elevenségét Madách filozófiai költeménye, s bár sokan úgy gondolták, hogy nem való színpadra, mégis számos feldolgozása létezik. Sőt talán a legtöbbször színpadra állított magyar mű.

A tizenöt színből álló drámai költemény összetettsége és hossza miatt valóban nem könnyen kezelhető. Ha minden mondatot megtartanánk, és pontosan követnénk a szerzői utasításokat, egy négy-öt órás előadást kapnánk. Nem csoda, hogy Az ember tragédiája a keletkezését követően nehezen jutott el a színpadokra. Hogy mégis elindult hódító útjára, az nagyban köszönhető Zichy Mihály sodró erejű látomásának. A csodás alkotás nagy inspirációt jelentett, és az első előadások képi világát erőteljesen át is hatotta.

Ezzel mindjárt felszínre került az a probléma, ami a Tragédia történetét végigkíséri: a látvány elnyomja az előadás gondolatiságát. Természetes, hogy a költemény nagyszabású vízióra ihleti a rendezőket. Az 1933-as első szabadtéri előadás is ebbe az irányba vitte az alkotókat, hiszen a hatalmas szegedi Dóm tér megkívánta a nagy erejű látványt. Így született néhány produkció, amely vállaltan a vizuális elemekre épített.

Ennek ellenpéldájaként kiemelnék két feldolgozást, mindkettő a gondolatiságot állította a fókuszba.
1980-ban Paál István, a korábbi legendás szegedi egyetemi színpadi produkciók művészeti vezetője Szolnokon rendezte meg a művet. Csupán tíz szereplővel dolgozott, hogy a dráma filozófiai tartalmára koncentrálhasson. Az intenzitást fokozó sűrítés igényét jelzi az is, hogy a sajátos rituáléjú játék zárt, elvont színpadi térben folyt, a személyekre irányítva a figyelmet.

Ruszt József 1983-as zalaegerszegi rendezését Radnóti Zsuzsa színháztörténeti jelentőségűnek nevezte. Ruszt felfogásában Lucifer a szabad, kétkedő, sugárzóan okos, független szellemet, talán nem túlzás azt mondani, hogy a független magyar értelmiséget képviselte.

Az aktuális helyzetre reagálva Gábor Miklós Luciferje, egy gyűrött értelmiségi ballonkabátban, aki ironikus, szkeptikus tekintetével a fennálló világrend reménytelenségét és tarthatatlanságát igyekezett bebizonyítani Ádámnak.

„Lucifer:
Miért is kezdtem emberrel nagyot,
Ki sárból, napsugárból összegyúrva
Tudásra törpe, és vakságra nagy.”
(Tizenötödik szín)

Lucifer figurájának ellentmondásossága már a Madách-műben gyökerezik. Rámutat, hogy szükség van az értelem erejére az ember továbblépéséhez. Ugyanakkor Lucifer mégiscsak lázadó, lenézi az Eget és az embert is. Kire hallgasson hát az ember? Önállósodhat-e úgy, hogy ne rúgja fel az isteni rendet?

A másik nagy dilemma a Tragédiában az Ádám képviselte nagy, szent eszmék és az eszméket megtagadó, illetve eltorzító gyakorlat közötti összeütközés. A történelmi színek váltakozásában teszi láthatóvá Madách, ahogyan Ádámban előbb megfogalmazódik egy eszme, majd csalódottan kényszerül elfordulni ennek megvalósulásától. De csalódása egy-egy új eszme forrása lesz.

„Lucifer:
Lám, lám, mivé silányult a nagy eszme,
Melyért a cirkusz vértanúi haltak. -
Ez az egyénnek felszabaditása? - -
Csodálatos fajú testvériség. -

Ádám
Ne gúnyolj. - Óh, ne hidd, hogy a dicső tant
Fel nem fogom. Éltemnek vágya az. -
Tehet, s tegyen, kiben szent szikra van,
Ki felküzd hozzánk, szívesen fogadjuk,
Egy kardcsapás rendünkbe emeli.
De őriznünk kell a rend kincseit
A még forrongó zűrnek ellenében.
Bár jőne már, bár jőne az idő,
Megváltásunk csak akkor fog betelni,
Midőn ledűl a gát, mert tiszta minden. -
De illyen napnak jöttét kétleném,
Ha az, ki a nagy művet inditá,
Nem önmaga lett volna a nagy Isten.”
(Hetedik szín)

Madách gyakran pesszimistának minősített világlátása saját élettapasztalataiból fakad. Az elvesztett szabadságharc, majd a rabság. 1852-ben a halálra ítélt Rákóczy János rejtegetése miatt ugyanis Madách Imrét letartóztatták. A börtönben írta meg Az ember tragédiája első változatát Lucifer címen, majd 1856 és 1857 között a mű második változatát. 1859. február 17. és 1860. március 26. között született meg az egyetlen fennmaradt változat.

De az író fölé tud emelkedni az egyéni nézőpontnak. Ezért válhatott műve egyetemessé és a magyar drámaírás szimbólumává. Korszakokon átívelve teszi fel újra és újra nyugtalanító kérdéseit, talán, hogy az egyre helyesebb válaszok felé tereljen.

„Lucifer:
Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény.”
(Első szín)

„Ádám:
Áldlak sors, hogy biróvá nem tevél.
Mi könnyű törvényt írni pamlagon -
Könnyű itélni a felűletesnek,
És mily nehéz, ki a szivet kutatja,
Méltányolván minden redőzetét.”
(Tizenegyedik szín)

„Angyalok kara:
Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme.”
(Tizenötödik szín)

„Úr:
Ha látnád, a földön múlékonyan
Pihen csak lelked, s túl örök idő vár:
Erény nem volna itt szenvedni többé.
Ha látnád, a por lelkedet felissza:
Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt,
Hogy a muló perc élvéről lemondj?
Míg most, jövőd ködön csillogva át,
Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,
Emel majd a végetlen érzete.
S ha ennek elragadna büszkesége,
Fog korlátozni az arasznyi lét.
És biztosítva áll nagyság, erény.”
(Tizenötödik szín)

„Úr:
Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”
(Tizenötödik szín)

Szabados Éva

Forrás: Wikipédia, nemzetiszinhaz.hu, MEK, citatum.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.