Akinek bizonyíték kellett, nem ígéret, jól tette, ha április 17-ének estébe hajló délutánján bevackolta magát a megyei könyvtár Központi Könyvtárának klubjába, mert az Import Impró Társulat vendégeskedése megmutatta, mitől profi igazán ez a színházi műfaj (irányultság, vonal, technika). Horváth Veronika, Weisz Dorottya, Nagy Zsolt, Bársonyosi Dávid, Dr. Jámbor Máté és Kocsis Alex vérbeli természetességgel prezentálták, hogyan képes egy hangya szóbeli tételt súgni a jogi vizsgán az amúgy házhoz jött vizsgáztató előtt feszengő lánynak, illetve miért is érdemel végső soron dicséretet az a hallgató, aki az oktató elvárásait szó szerint értelmezve összepisili magát a görögös testfelépítésű férfimodell látványától. De láthattuk, hogy különösen nehéz a brókerek élete, ha suttyomban anyukának szivárogtatnak ki a fellendülő részvények kártyalapjai közül jó párat, a börtönben pedig nehezen esik le a tantusz a süteménybe sütött pajszerra utalgatva, ha árgus fülek szemlélik a diskurzust.

A bilincsbe vert bájos hölgy erőlködés nélkül veszi palira a bávatag őrmestert, csalja ki tőle a kulcsot, a kihívott többi jard előtt pedig harcias öklével bizonygatja a törvénytelen szabadulás játszi könnyedségét. Hangosak a csirkék és a marhák a napmelegtől égetett farmvidék uradalmában, ahol Juan Carlos a végletekig elmenne Esmeralda kegyeiért az ellenérdekelt cowboy-jal szemben, miközben a kikapós latin lányka tehénháton vonul el tüzet fújtató orrcimpáik előtt. Hullámok hátán jutunk el szaporodó szereplőszám szabta állomások egybedolgozásával az egyetemi katedrától apa lánya titkos naplójába beleolvasva egy testvérpár előadóművészi meghallgatásán át színházi (vagy filmes) jelenetpróbálgatásig, hogy az összjáték „csokit vagy csalunk”-kiáltotta Halloween partiig terebélyesedjen. A búcsúszimfónia-szerű szereplőkivonulás pedig az előző történeteket szólítja a pástra, hogy végül minden a kiinduló könyv lapjai közé bújjon vissza. Zárásként a Vének Tanácsa egyetlen mondatban foglalta össze az elé vetett kérdéseket, csak hogy kétségek senkiben se maradjanak.

A kezdő nézőnek – itt vettem én is számításba magam – jóból sem árthatott meg a sok a megyei könyvtárban improvizált fellépésen, ellenben felismerések tömegével kellett szembesülnie. Kezdetnek mindjárt azzal, hogy a rögtönzés azért itt-ott ugyan feltételez előzetes összekacsintásokat, begyakorolt vonalvezetést, szabályrendszer mentén építkező pillanatnyiságot, de máshogyan képtelen lenne hatásosan működni. Viszont egyéb előadóművészeti ágaktól és módozatoktól eltérően olyan szabad asszociációk maghasadására nyújt lehetőséget, amelyeknek az izotópszámát lehetetlen meghatározni. A koncentráció maximuma szükséges ahhoz, hogy a társakkal egy amplitudón rezegjen a (szín)játszó, a privát karakterisztikák jeleneteken belüli egymáshoz igazítása pedig elképesztő szellemi igénybevételt jelent.

Ami a játékosságot illeti, az improvizált történetek szereplőinek „hatalma” külön élvezeti fokot jelentett. Öröm volt nézni, ahogyan egymásnak adták fel a labdákat, a szorult helyzetekből átpasszolt felelősséggel szabadultak, a túl egyszerűn a másik „kárára” próbáltak csavarni. A játszók részéről az odafigyelésen lazítani prompt a hatás halálát jelentette volna, törtmásodpercek alatt kellett fordulni a szituációval, a verbalitással, az emocionális töltetekkel. Az intellektuális és kreatív birkózásból szerencsére egyes egyedül csak a néző jöhetett ki győztesen, s miután mi ott a székeken-fotelekben kétségek nélkül nyertesnek érezhettük magunkat, a válasz a minőségre vitathatatlanul adott.

Az Import Impró Társulat mostani hatosa testben és lélekben, fejben és – ha kellett – fejetlenségben teljesen együtt szórakoztatott, csináltságuk – amennyire csak a szituációktól tellett – mesterkéltség nélkül hatott. Horváth Veronika és Weisz Dorottya színpompás vividséggel foglalták magukba a színpadot, ahol nemcsak a rájuk eső részre sikerült hatásukat kiterjeszteni. A jelenetek meghatározó érzelmi kisugárzásaként kitűnő atmoszférát húztak az egyes cselekményekre, melyek folytán a velük együtt játszani szándékozó fiúkra roppant nehéz feladat hárult.

Azt tudtam, hogy Nagy Zsolt (Zakkant – kritika itt) és Bársonyosi Dávid (Liliom – kritika itt) ragyogó tehetségű színészek, örömmel jelenthetem, hogy improvizálni is úgy tudnak, mint amilyen mértékben és hitelesen a szkriptmerev irodalmi művek koordinátái között mozognak. Zsolt láthatóan és húzóemberként a legprofibb közöttük, a többiek pedig remek partnerként nőnek fel hozzá az egyes jelenetekben. Dr. Jámbor Máté és Kocsis Alex egészítették ki hatlapossá a rögtönzéses „dobókockát”, ahol tényleg nem lehetett előre látni, melyik oldal landol a tetején és melyik az alján az improvizációval születő történeteknek. A játékvezető, Kósa Roland Imre (a társulat vezetője) nagyon helyesen csak akkor avatkozott közbe, amikor a sztori haladási iránya nem mutatott eléggé izgalmas égtájak felé.

Az Import Impró Társulat viszonylag mikro-keretek közötti fellépése élvezetesen feszítette szét azokat a rámákat, amelyeket a tárgyi és térbeli meghatározottságok szűkíteni próbáltak, mert a játszó csapat tagjai igazán bravúrosan képesek az elvonatkoztatás beépítésére a konkrét jelenetekben. Az asztal alól „előugró” hangya, a rossz és jó lelkiismeret megjelenése, a vállra röppenő papagáj mind-mind tágítottak a színpad deszkáin. Az érzelmek természetesen és autentikusan hatottak, a dialógusok nagyrészt zökkenők nélkül ültek, s bizonyos helyeken olyan vicces és kreatív csattanóval sikerült lezárni az aktuális cselekményszálat, amely magas fokú minőséget képviselt („Nyuszi, hopp…”). Úgyhogy összességében tekintve a társulat játékára – ha lenne bátorságom – már csak egyetlen gondolat motoszkálna a fejemben: beszállhatok?

Szilvási Krisztián
Fotók: Mezősi Kristóf

Fotógaléria: Import Impró: Epizód a megyei könyvtárban

61 kép